Ponthatárok. Természetesen emlékszem, amikor megtudtam a sajátom, talán smsben küldték ki, 2002-t írtunk, forró volt a nyár, de persze tíz éve még messze nem ennyire, mint manapság. Egy évvel korábban meg voltam róla győződve, hogy a magyar-történelem pontszámra fogok várni, már amikor éppen nem vágytam az Iparra (ahová persze valószínűleg máig sem jutottam be, de a vágyak már csak ilyenek). Fél évvel korábban még magyar-filozófiára adtam be a jelentkezésem. Aztán két nappal később megváltoztattam angol-filozófiára. S így, ahogy egy kedves angol-filós évfolyamtársam mondta mindig. Aztán emlékszem, ahogy két évvel később ülők az Augustineumban a lengyel szak termei előtt a padlón, és próbálok még valamit magamba inni az Issa völgyéből, mert csak ezt találtam nagy hirtelen a talán csak napokkal korábban elhunyt Milosztól a könyvtárban. Persze bent többé-kevésbé hülyét csináltam magamból biztosan, alig értettem valamit ebből az egész hirtelen fordulatból, hogy a nosztalgia hajt-e, a vak végzet, hogy tényleg annyira elegem van-e a vallásfilozófiából, hogy húsz évesen nekiálljak megtanulni egy nyelvet, amiből egy szót sem értek, ami teljességgel idegen, és mindezt tényleg csak azért, mert azt hallottam, helpdeskre mindig el lehet majd menni? És itt vagyok - angolból még nem védtem, de az irodalomtudományi doktori iskolát már kijártam. Lengyellel. Lengyellel kelek, fekszek, utazok, álmodok, szórakozok, dolgozok. Szerencsére nem helpdesken. Amikor arra a háromszor öt, vagy egyszer hét évre gondolok, mosolygok, mosolygok, mosolygok. Magamon, másokon, órákon, tanárokon, napsütötte termeken, ahogy szarvast láttunk egyszer Politikafilozófián, és az ablakhoz rohantunk, ahogy Ruttkay gyakoroltatta a nyílt és zárt "e"-t egy apró angolos szemináriumi teremben, ahogy a barátnőmről másolom a lengyeldolgozatot, akivel azóta mindketten túlestünk a doktorin.
És akkor kiderül, hogy a Pázmányon nem indul cseh. Vagy akár filozófia mesterképzés. Hogy Debrecen, ahonnan jó pár embert ismertem meg kint és itthon, már nem is hirdet lengyel szakot. Hogy a szlavisztikák egyre kisebbek, egyre több specializációt kell feladni, amik valaha szakok voltak. Valaha szlovák vagy cseh szakosnak lenni egyáltalán nem volt megvetendő, valaha tolongtak, tolongtunk lengyel szakon.
És most - nem kellünk. Nem kellünk a diákoknak. Nem kellünk az egyetemeknek. Nem kellünk az országnak. Nem kellünk, mert a nyelveinkből megszüntetik az érettségit, mert nem taníthatjuk őket se általános, se középiskolákban. Nem kellünk, mert a centralizált Magyarországon csak Budapesten lehet kevésbé evidens nyelveket tanulni, és mert szinte végtelen lehetőségekkel elkényeztetett budapestiek döntenek arról, hogy a szláv nyelvek, a szomszédaink nyelvei túl egzotikusak-e. Nem kellünk, mert a kiadók félnek "keleti" nyelvekből fordítani. Nem kellünk, mert az olvasók azt hiszik, keleten nincs semmi, csak a sztyeppe és a nagyszemű, szőke ukrán lányok, így aztán irodalom és szórakozás biztosan nem jön onnan. Nem kellünk, mert a filmforgalmazók félnek közép- és kelet-európai filmekbe vetíteni. Nem kellünk, mert valamiért szeretik itthon a Balkánra korlátozni a világzenét, és aki nem tudja, mi rejlik ezekben az országokban, még csak le sem fogja tölteni. Nem kellünk, mert még ha magyar turistacsoportokkal telik is meg Prága, Pozsony és Krakkó, egyetlen irodának sem a célja, hogy a magyarok ezeket az országokat megismerjék. Nem kellünk, mert a nyelvtudás a multicégeknek csak kilóra kell, és Visegrád ide vagy oda, kevesen igyekeznek erre irányítani a kulturális együttműködést. Nem kellünk.
Nem kellenek a szlovák és cseh szakosok, hogy fordítsanak, hogy tanítsanak, hogy hidakat építsenek vagy falakat romboljanak, értelmezzenek, vitatkozzanak. Nem kellenek.
És nem kellenek filozófusok sem, akik szinte bármit képesek átlátni, akik szinte bárkit képesek meggyőzni, akiket türelemre, de kritikára is treníroznak. Nem kellenek.
Köztünk szólva, az angol és lengyel szakosok napjai is meg vannak számlálva. .
Szóval, nem kellünk. Diákként, tanárként, tudósként. Miközben az emberek nem beszélnek nyelveket, miközben nem ismernek más országokat, miközben nem olvasnak könyveket, miközben nem tudják kifejezni magukat. Miközben nem is akarják mindezt elérni, miközben sznobnak vagy őrültnek tartják azokat, akik erre törekednek. De mi nem kellünk senkinek.
Csak adjanak egyszer olyannak esélyt az oktatáspolitikában, aki tényleg tanítani szeretne...
