Tegnap került adásba a Dwójkán egy egyórás beszélgetés dr Małgorzata Sikorska szociológussal, a Ciemna strona macierzyństwa szerzőjével; Dr Elżbieta Korolczuk szociológussal, a Pożegnanie z Matką Polką egyik szerzőjével; Joanna Woźniczko-Czeczottal, a Macierzyństwo non-fiction szerzőjével és Joanna Krupskával, aki amellett, hogy hétgyermekes - hivatásos - anya, a Trzy plus nagycsaládos szövetség elnöke is. A beszélgetés tulajdonképpen semmi újat nem mondott, de nyilvánvaló, hogy maga a gesztus, hogy a nagyközönség előtt reflektálnak "Matka Polkára", és nem pusztán hivatkoznak a fogalomra mindenféle különösebb magyarázat nélkül, már önmagában is érdekes volt. Nem is beszélve arról, hogy a dolog korántsem precedens nélküli, csak én távolodtam el annyira a saját kutatásomtól, hogy észre sem vettem, Joanna Mielewczyk egészen régóta vezeti Matka Polka Feministka című műsorát a Trójkán, ráadásul tovább játszva a például Chutniknál is előkerül különböző anyaképekkel (Matka Polka Heretyczka, Matka Polka wielofunkcyjna, Matka Polka Katoliczka, Matka Polka Przedsiębiorcza, Matka Polka bezrobotna stb.) Ideje visszatérni.

Matka Polka w ponowoczesnym kapitalizmie

Mindenekelőtt szereztem, és el is veszitettem egy igen magas presztizzsel járó munkahelyet. Még tart, miközben vége, ami - ha a legszebben akarom mondani - pikáns helyzet. Mindeközben például honlapot szerkesztettem és kiadványokat, de fordítottam angolra beszédeket is, tartottam tárlatvezetést és nyitottam meg kiállításmegnyitót (hohó, az külön műfaj ám!), tolmácsoltam interjúkon és értékeltem ki nyelvtanulási felmérést, volt gyakornokom, de ücsörögtem magam is oktatási börzén "önkéntesként", szerveztem író-olvasó találkozót és sok, sok külsős projektnek intéztem az ügyeit. De hamarosan ennek is vége lesz. A magam részéről lefordítottam V3-t, ezúttal a legegzotikusabb helyszín zalaegerszegi kórterem volt, a leggyakoribb viszont a váci dolgozószobácskánk Varsóból hazahozatott ablak melletti asztala. Belefért még egy tanulmány angolból, két lektorálás, ami, valljuk be, sajátos élmény volt - leküzdeni magunkban minden késztetést a szöveg újrafordítására, felfedezni és megőrizni más fordításainak a legjobb vonásait a gaztépés közben. Egyszer becsúszott egy programbeszámoló, épp pár napja egy hosszas interjú, de se tanulmány, se konferencia, se egy nyamvadt, rövid kis recenziócska. Nem szakdolgoztam, nem disszertáltam, nem festettem, még csak rendet sem sikerült még raknom a lakásban, ahová tavaly nyáron visszaköltöztem. De biztosan mindennek megvolt a haszna. Viszem a lengyelirodalmat, viszem a Lengyel Irónőket, egyre rutinosabb vagyok, ha már ez lett a munkám - és ez fog a legjobban hiányozni, az a csöppnyi feedback, ahogyan csúszik föl a számláló a posztok alján. Legalább annyi, hogy elolvastam Chutniktól a Cwaniaryt, és tetszett. Legalább annyi, hogy beszereztem a Przewodniczka minden eddigi kötetét és a zseniális társasjátékot hozzá, aztán levadásztam a Feminotekában egy egynapos varsói villámlátogatás alatt a Wielkopolski Alfabet Pisarek című csodát is, és egyre szerelmesebb vagyok a lengyel nőtörténetbe. Legalább annyi, hogy befektettem a timof-féle Polski komiks kobiecy-kötetbe, ami teljesen elvarázsol, még ha nem is tudom most elképzelni, hogy legyen magyar megfelelője. Legalább az, hogy az első ekönyvszerű ekönyv, amiért pénzt adtam ki (most ne számoljuk az Universitas Istvánnak vett pdf-nyelvkönyveit), az Bolecka, aki valaha, a messzinek tűnő múltban fordítottam is. Talán az a terv, hogy itthon maradok egy időre V4-7-et fordítani, és közben végre megírom a disszertációmat. Talán visszaszökök Varsóba. Most vége is van, meg eleje is, ilyenkor még mindent lehet.

Rodziewiczówna magával ragad. Vannak igazán, de igazán rossz könyvei, amiken kínszenvedés átrágnom magam, mint a Pozary i zgliszcza (azt sem tudom, nem ezt a könyvet fordították-e le a huszas években Lengyelsors címmel) - de épp ezek azok, amikben kirajzolódik az asszony, aki előbb a férjét küldte el a felkelésbe (nagyobba-kisebb) nemes eszmékkel telt kebellel, aztán a férje halála után jóval kétségbeesettebben, de mégis utána küldi a fiát is. Érdekes is, hogy míg Litvániában játszódik a történet, elsősorban a wilnoi Matka Boska Ostrobramskát szólítják segítségért, ám amint Amerikába vándorolnak, Lengyelország még elvontabb és magasabb eszménnyé érik, és innentől Lengyelország királynőjéhez, Matka Boska Czestochowskához fohászkodnak. Most viszont a későinek mondható Czaharyt olvasom gúnyos kis hősnőjével, akinek leghűbb társa egy helyi lator, és már-már azt mondhatnám, hogy jól szórakozok. Arról nem is beszélve, hogy mivel a kor oktatási rendszerétől az örökösödési jogon át az asszonyverésig rengeteg nőket érintő kérdés többé-kevésbé hosszasan (és didaktikusan) felvetve-tisztázva, azért egy tízoldalas dolgozatocskára csak elegendő anyagot tudok összegyűjteni. Várom, hogy beeresszenek a CEU-könyvtárba, mert egyébként természetesen esélyem sincs - a Galéria nyitvatartása diktálta ráérős reggeleket persze nem bánom, de mikor este hétkor bezárom magam mögött az ajtót, már alszik a város, legalábbis a benne és bennem bújkáló mindennemű intellektuális késztetés...

Hát, munka. Egy horgolt panelház szomszédságában töltöm napjaim, és időről időre rábukkanok meghívókra és katalógusokra, amik arról árulkodnak, hogy genderszempontból nehezen kerülhettem volna jobb kiállítótérbe. V2 szép kritikákat kap, várom a harmadikat, ami még inkább genderkompatibilis, avagy: éljenek a csajok! Csalódás volt a Merida, a bátor, amiről komolytalan, de sértő vita folyt korábban például a port.hu-n, de minden rágalom ellenére korántsem feminista, legfeljebb korrekt. Mindeközben Rodziwiczównát olvasok, és amikor újra és újra belefutok Matka Polka valamelyik stációjában eme klasszikus lengyel butch valamely romantikus 19. századi leányregényében, elfog a vágy, hogy disszertáljak. Azaz, hogy olvashassak könyveket, amiket még véletlenül sem lehet sokkal többre tartana a lélek balga fényűzésénél. Ámbár a hölgy rengeteg kellemes meglepetést tartogat - kritikus a felkelésekkel, bármilyen ügyesen rántja vissza a gyeplőt egy-egy patrióta könnyzuhataggal, azért van valami, ami nem hagy nyugodni a férjüket és gyermeküket halálba küldő nőkkel kapcsolatban. És még egy jel, hogy veszve nincs minden - már azon túl, hogy a gyerekkoromban osztálykiránduláson vásárolt Czestochowska most is itt van velem - a raktárral ismerkedve találtam egy tanulmányt a 17-18. századi magyarországi kultuszáról. Épp mint tavaly a Lengyel Anya felbukkanásáról a magyar költészetben. Nincs ok a kétségbeesésre. Hát hogyan is eshetnék kétségbe egy olyan galériában, ahol valaha ki volt állítva a Supermatka?

Ponthatárok. Természetesen emlékszem, amikor megtudtam a sajátom, talán smsben küldték ki, 2002-t írtunk, forró volt a nyár, de persze tíz éve még messze nem ennyire, mint manapság. Egy évvel korábban meg voltam róla győződve, hogy a magyar-történelem pontszámra fogok várni, már amikor éppen nem vágytam az Iparra (ahová persze valószínűleg máig sem jutottam be, de a vágyak már csak ilyenek). Fél évvel korábban még magyar-filozófiára adtam be a jelentkezésem. Aztán két nappal később megváltoztattam angol-filozófiára. S így, ahogy egy kedves angol-filós évfolyamtársam mondta mindig. Aztán emlékszem, ahogy két évvel később ülők az Augustineumban a lengyel szak termei előtt a padlón, és próbálok még valamit magamba inni az Issa völgyéből, mert csak ezt találtam nagy hirtelen a talán csak napokkal korábban elhunyt Milosztól a könyvtárban. Persze bent többé-kevésbé hülyét csináltam magamból biztosan, alig értettem valamit ebből az egész hirtelen fordulatból, hogy a nosztalgia hajt-e, a vak végzet, hogy tényleg annyira elegem van-e a vallásfilozófiából, hogy húsz évesen nekiálljak megtanulni egy nyelvet, amiből egy szót sem értek, ami teljességgel idegen, és mindezt tényleg csak azért, mert azt hallottam, helpdeskre mindig el lehet majd menni? És itt vagyok - angolból még nem védtem, de az irodalomtudományi doktori iskolát már kijártam. Lengyellel. Lengyellel kelek, fekszek, utazok, álmodok, szórakozok, dolgozok. Szerencsére nem helpdesken. Amikor arra a háromszor öt, vagy egyszer hét évre gondolok, mosolygok, mosolygok, mosolygok. Magamon, másokon, órákon, tanárokon, napsütötte termeken, ahogy szarvast láttunk egyszer Politikafilozófián, és az ablakhoz rohantunk, ahogy Ruttkay gyakoroltatta a nyílt és zárt "e"-t egy apró angolos szemináriumi teremben, ahogy a barátnőmről másolom a lengyeldolgozatot, akivel azóta mindketten túlestünk a doktorin.

És akkor kiderül, hogy a Pázmányon nem indul cseh. Vagy akár filozófia mesterképzés. Hogy Debrecen, ahonnan jó pár embert ismertem meg kint és itthon, már nem is hirdet lengyel szakot. Hogy a szlavisztikák egyre kisebbek, egyre több specializációt kell feladni, amik valaha szakok voltak. Valaha szlovák vagy cseh szakosnak lenni egyáltalán nem volt megvetendő, valaha tolongtak, tolongtunk lengyel szakon.

És most - nem kellünk. Nem kellünk a diákoknak. Nem kellünk az egyetemeknek. Nem kellünk az országnak. Nem kellünk, mert a nyelveinkből megszüntetik az érettségit, mert nem taníthatjuk őket se általános, se középiskolákban. Nem kellünk, mert a centralizált Magyarországon csak Budapesten lehet kevésbé evidens nyelveket tanulni, és mert szinte végtelen lehetőségekkel elkényeztetett budapestiek döntenek arról, hogy a szláv nyelvek, a szomszédaink nyelvei túl egzotikusak-e. Nem kellünk, mert a kiadók félnek "keleti" nyelvekből fordítani. Nem kellünk, mert az olvasók azt hiszik, keleten nincs semmi, csak a sztyeppe és a nagyszemű, szőke ukrán lányok, így aztán irodalom és szórakozás biztosan nem jön onnan. Nem kellünk, mert a filmforgalmazók félnek közép- és kelet-európai filmekbe vetíteni. Nem kellünk, mert valamiért szeretik itthon a Balkánra korlátozni a világzenét, és aki nem tudja, mi rejlik ezekben az országokban, még csak le sem fogja tölteni. Nem kellünk, mert még ha magyar turistacsoportokkal telik is meg Prága, Pozsony és Krakkó, egyetlen irodának sem a célja, hogy a magyarok ezeket az országokat megismerjék. Nem kellünk, mert a nyelvtudás a multicégeknek csak kilóra kell, és Visegrád ide vagy oda, kevesen igyekeznek erre irányítani a kulturális együttműködést. Nem kellünk.

Nem kellenek a szlovák és cseh szakosok, hogy fordítsanak, hogy tanítsanak, hogy hidakat építsenek vagy falakat romboljanak, értelmezzenek, vitatkozzanak. Nem kellenek.

És nem kellenek filozófusok sem, akik szinte bármit képesek átlátni, akik szinte bárkit képesek meggyőzni, akiket türelemre, de kritikára is treníroznak. Nem kellenek.

Köztünk szólva, az angol és lengyel szakosok napjai is meg vannak számlálva. .

Szóval, nem kellünk. Diákként, tanárként, tudósként. Miközben az emberek nem beszélnek nyelveket, miközben nem ismernek más országokat, miközben nem olvasnak könyveket, miközben nem tudják kifejezni magukat. Miközben nem is akarják mindezt elérni, miközben sznobnak vagy őrültnek tartják azokat, akik erre törekednek. De mi nem kellünk senkinek.

Csak adjanak egyszer olyannak esélyt az oktatáspolitikában, aki tényleg tanítani szeretne...