Könyv: Anna Nasilowska. domino. traktat o narodzinach. Warszawa: OPEN, 1995.

Ahogy a cím is sejteti, negyvenoldalnyi szösszenet, inkább traktátus, mint regényke vagy elbeszélés, fordulatos cselekmény és csattanót ne várjunk. Hőseink anya és lánya, néha bepofátlankodik a kedves apa a sorok közé, bár ő maga némi jellemfejlődésen megy keresztül: míg az első oldalakon vagdalkozik, hogy neki minden kellett, csak ez az izé, ez a gyerek nem, az utolsó oldalakra eljutunk oda, hogy gonosz boszorkányak nevezi az asszonyt, aki a rossz kedvével meg a buta képzelgéseivel mérgezi a tejet, oszt' azért sír a gyerek. És a nő is csak eljut a megfelelő kompromisszumra az ilyesfajta kirohanások értelmezésében: rendben, nőnek néz, aki levest főz és kötelességei vannak, megszűntem a filozofikus lény lenni, akit csodálni lehet és ő már csak úgy gondol rám, mint akinek neme van... de! szereti a gyereket. Törődik vele. És ha ez a csoda annak köszönhető, hogy boszorka vagyok - hát, legyen. Nem csöpög, hacsak nem szanaszét fröcskölő anyatejtől és születés közben távozó vértől, ami patakokban folyik a szöveg tanúsága szerint. Van benne persze némi nemzetkritika, mely szerint a lengyel Madonna azért nem lehet olyan buja szoptatós, mint egy olasz, nehogy a népek rosszra gondoljanak imádkozás közben vasárnaponta. Felbukkannak irodalmi és egyéb mítoszok és teremtéstörténeti kontextusba helyeződik a családtörténet, amennyiben a gyerek számára is fény és sötétség válik szét elsőként és amikor az apa (A férfi) nevet ad neki, egyúttal minden mástól elkülönült létet. Terjedelménél fogva tulajdonképpen kellemes.