Kiállítás: Polska - Wolnosc. A Pierwsza Pracownia Interdyscyplinarna és az ASP doktoranduszainak kiállítása. Wojewódzka Biblioteka Publiczna, július 22-ig.

Kellemesen provokatív és szórakoztató tárlat, az egyik kedvencem a czestochowai illetőségű Adam Rokowski Matka Boska-sorozata, a másik talán a fenti falvédő... A fiatal művészek teljes névsora alant, linkben.

 

Esemény 1: Oswoic Polske / Domesticating Poland - beszélgetés Lengyelországban élő művészetközeli külföldiekkel. A beszélgetés résztvevői: James Hopkin, David Miller, Soren Gauger, Monika Lavoll, Darrin Wilde, a beszélgetést vezeti: Marta Firlet-Bradshaw. MCK, 17:00.

James Hopkin a Winter Under Water című, Krakkóban játszódó regény szerzője; David Miller a méltán híres Massolit tulaja (és rendszeresen ír lengyel könyvek angol megjelenéseiről); Soren Gauger feltételezéseinket megcáfolandó kanadai, író-fordító-publicista; Monika Lavoll norvég festőnő; Darrin Wilde szintén képzőművész.

Egy dolog van, amiben mind egyetértenek, akik már a kilencvenes években is jártak Krakkóban: hiányzik a régi hangulata. Koszos volt és lepukkant, de olyan csendes, intim, romantikus - persze ahogy David mondja, még mindig nagyon kellemes itt élni például egy amerikai városhoz képest, mert olyan "kompakt", a mindennapokban egyáltalán nincs például szüksége autóra, ami ott elképzelhetetlen. Sajnos a turisták - és mint ők is bevallják, főleg az angolok - nem tettek jót a városnak.

Nem így volt, amikor James irodalmi karrierjét megkezdendő ideköltözött: a barátai egyáltalán nem értették, miért költözik a harmadik világba. Többé-kevésbé 12 éve él itt, úgy másfél havonta visszamenekül Angliába, mert úgy érzi, angol író lévén a lengyel nyelv (vagy épp a lengyelek angolja) káros hatással van a nyelvi készségeire. A változás pedig mindig megdöbbenti. Egyáltalán nem könnyű egyébként Angliában egy Krakkóban játszódó könyvet kiadatni - neki határozottan az volt az érzése, hogy birminghami háttérrel könnyebb lett volna eladni a regényét, ami egyébként tavaly lengyelül is megjelent.

Monikától azt kérdezi a beszélgetés vezetője, ha ő lenne Krakkó királynője, mit változtatna - a válasz: semmit. Több mint hat év után persze sok minden idegesíti.

Sajnos a beszélgetés vezetője egyre furcsább kérdéseket tesz fel, pedig egészen biztosan sokat gondolkozott rajtuk (talán épp ez lehetett a gond). Elhangzik például ez is: Ha Guggenheim nyitna hirtelen egy lengyel alegységet Krakkóban, milyen lengyel képet tennél ki? Mi lehet erre a válasz? Passz. Nem is csoda, ha morgolódni kezd a közönség, amikor Sorentől azt kérdezi: Te jobban szeretsz hidegben dolgozni? Mert nekem, ha valami meleg országban nyaralok, egyáltalán nincs kedvem gondolkodni... Nem lendíti fel a beszélgetést az sem, mikor körkérdés következik: hazájukban vajon melyik lengyel nevek ismertek? Szerencsére rendeződik a félreértés, hogy nem személynevekről van szó úgy általában, de így is kuncogás a vége: hát, senkiét. Lech Walesát. Vagy Paderewskit, akárki legyen is.

Egyébként Soren fellázad a cím ellen, mert sztereotípiát tükröz: megszelidíteni (domesztikálni) Lengyelországot az mégiscsak olyan, mintha ez valami vadállat lenne, amit a művelt, kapitalista nyugatiak megpróbálnak megülni. Pedig, mint kifejti, a lengyelek sokkal kevésbé xenofóbok, mint például a dánok, ahol a mindennapi élet olyan mértékben szabályozva van, hogy nem tűr ilyesfajta másságot. A lengyelek persze sokkal kaotikusabbak - de lazábbak is.

Az első hozzászólással kisebb csetepaté tör ki, mert a mögöttem ülő és szüntelen kommentáló fiatalember kikéri magának a hülye kérdéseket és a kérdező angolját. Ezután többen is felállnak és megdicsérik a hölgy kiejtését és egyáltalán a lengyelek nyelvtudását, őt meg megszólják, hogy angol létére mégsem illik ilyeneket mondani. Erre ismét feláll és lengyelül elmagyarázza, hogy bocsánat, mint látszik, lengyel létére ő is meg tudott rendesen tanulni angolul, akkor mással szemben miért állítana más követelményeket. Úgyhogy mint kiderült, lengyel létére neki az a legnagyobb problémája, hogy vissza kellett jönnie, és nem érti, hogyan lehetséges a "magukévá tenni" ezt az országot, ha még neki se megy...

Esemény 2: Muzeum Historii Kobiet - Wirtualne czy realne? Muzeum Farmacjii, 19:00.

Amikor a múzeum alapítói megkezdték nőtörténeti kutatásaikat hamar arra a meglepő felfedezésre jutottak, hogy a 19. század végén nagyon is erős feminista mozgalom volt Lengyelországban. Csak éppen senki nem tud róla, mert még az olyan komolyabb megmozdulások is elkerülték a történészek figyelmét, mint az emancipációs mozgalom "hetmankája", Paulina Kuczalska-Reinschmidt halálakor rendezett demonstráció. A gyűjtést, bár kezdetben nem múzeumra, hanem a Ster Nowy Swiat 4 alatti szerkesztőségének emléket állító táblára szánták, január 21-én, tehát a nagymamák napján kezdték: képeslapokat, matricákat, kitűzöket készítettek a legfontosabb hajdani aktivisták képével. Azért is választották épp a nagymamákat és nem az anyákat, mert ez a viszony teljesen eltér az anya-lánya viszonytól. Nem terheli annyi konfliktus és harag, nagyobb a távolság, ami egyrészt történelmi jelleget kölcsönöz az elbeszéléseknek, másrészt érdekesebbé is teszi őket, a generációk így teremtik meg a női genealógiát, a női történelmet. Hamarosan azonban kiderült, hogy egyáltalán nem olcsó - és nem is egyszerű - egy nagyvárosban emléktáblát állítani, így kézenfekvő megoldásnak tűnt egy online, tehát rendkívül alacsony költségvetésű múzeum létrehozása. Az, hogy erre mekkora szükség van, nem is kétséges. 2007-ben felmérést készített Joanna Podgórska arról, hogyan jelennek meg a nők a történelemkönyvekben (Polityka 22/2007) - kiderült többek között, hogy van olyan történelem tankönyv is, amelyben egyáltalán nem jelennek meg, nem is beszélve az életmódtörténet, nemhogy a nőtörténet teljes negligálásáról. Végső soron olyanok ezek a könyvek, mint a mai Lengyelország (harcos fiúk játszótere).

A következő nagymama-napra mindenesetre már online pályázatot írtak ki visszaemlékezésekre, történetekre, melyek a feminoteka oldalán jelentek meg, a szerzők között szerepel például Sylwia Chutnik és Kazimiera Szczuka is. Támogatásért pályáztak továbbá a Patriotyzm Jutra elnevezésű programhoz, női hősökről beszélve, akik a férfiakkal vállvetve harcoltak a függetlenségért (végülis csak nem baj, ha az emancipációért is, bár ezt nem hangsúlyozták...) - és nyertek! Így jött létre az első, ma is megtekinthető online kiállítás (Pokolenia kobiet). Végső soron mégse vad feministákról van szó: az emancipáció lengyel harcosai nem ittak, nem dohányoztak, nem voltak híresek a szexuális kilengéseikről és még csak nem is öltözködtek másképpen, mint kevésbé lelkes barátnőik. Ebben eltér persze a mozgalom a maitól - ahogy abban is, hogy szerencsére nem tombol már a szifilisz és a férjektől is lényegesen könnyebb megszabadulni (értsd. nem kell bizonyítani, hogy a szeretője több mint egy éve veletek él)... 

A következő fontos projektjük a varsói felkeléshez kapcsolódott, mert bár nem tartják rossznak a múzeumot, el kell ismerni, hogy a nők mindennapi életéről nem mond szinte semmit. Így aztán pályáztak a városnál egy kifejezetten erre koncentráló húsz részes beszélgetéssorozatra - és nyertek, ami szerintük egy kisebb csoda, mert soha senki nem kapott még pénzt hasonlóra. A meghívottak között volt, aki gyerekként élte meg a felkelést, volt, aki végigharcolta és aki éppen szült, de teljességgel "civil" is, és valóban a végtelenül profán mindennapokról beszélnek - akár arról is, hogy a mai napig emlékeznek, milyen ruha volt rajtuk (és mennyire nem illett egymáshoz a blúzuk és a szoknyájuk), vagy hogy szerencsére az idegességtől három hónapig nem menstruáltak, mert szinte képtelenség lett volna megoldani. Eredetileg videokamerás amatőr feltételeket álmodtak a youtube-ra, de később akadt önkéntes filmes, operatőr, profi kamera - így jött létre az oldalukon is megtekinthető dokumentumfilm. A beszélgetések könyv formájában augusztusban jelennek meg. Egyébként több nyilatkozó kijelentette, hogy ha közvetlenül a felkelés múzeumából keresik meg őket, sosem nyilatkoznak, mert ők oda be nem teszik a lábukat, amíg élnek, mert teljesen máshogy emlékeznek, máshogy gondolnak a felkelésre, mint amit a múzeum képvisel. Igazán meglepő fintora a sorsnak, hogy egy agyontetovált és -piercingelt, mohikánfigurás anarchofeministának szívesen nyilatkoztak...

Valamint: beszélgetés Ewa Malgorzata Tatarral, aki felhívja rá a figyelmet, hogy kicsit azért mégiscsak gettószerű egy nőtörténeti múzeum, mert végső soron kiemel és elkülönít - de nyilván, bármilyen szép lenne, nem lehet most rögtön mindent újraírni. Már az is jó lenne, ha nem működne olyan hektikusan a kultúrpolitika, hogy a nők szavazati joga megszerzésének kilencvenedik évfordulóján szó esik a híradóban egy kilencvenéves hajóról, az emcipációról azonban elfeledkeznek...

Kiderül, hogy egyáltalán nem könnyű a nőtörténelemmel foglalkozók dolga: a korai anyagok megsemmisültek a második világháborúban, a rendszerváltás után bontakozó mozgalom résztvevői pedig talán maguk sem gondolták, hogy épp történelmet írnak; így aztán majdnem olyan nehéz az első Manifa tárgyi emlékeit összegyűjteni, mint a száz évvel korábbiakat. A közelmúltban több szervezet is feloszlott, magánszemélyek voltak kénytelenek megválni gyűjteményüktől és azok szétszóródtak, egyre nagyobb szükség lenne egy reális múzeumra. Végső soron már majdnem ott tartanak, hogy megpályázzák teszem azt a Vadászati Múzeum alapítására a pénzt, és egészen egyszerűen másra fordítják; talán ez elég férfias és emelkedett lenne ahhoz, hogy kellő mértékben támogassák. Ennek ellenére nem tervezik, hogy valami nagy múzeummal együttműködve tartsanak évi egy-két kiállítást, még akkor sem, ha így tömegekhez juthatnának el, hiszen többek között azt is fontosnak tartják, hogy az alulreprezentált női szempont valahol megjelenhessen, legyen saját tere - majd ha végre megtörténik a rekonstrukció, el lehet játszani a dekonstrukció gondolatával is. Márpedig Lengyelországban, bár az akadémiai feminizmus eléggé előrehaladott, az aktivisták még csak a külföldön a hetvenes években lezajlott második hullám táján járnak, amikor a nővérek vagy pénztárosnők szervezeteiben őszinte megdöbbenéssel számolnak be a tagok arról, hogy sosem gondolták volna, hogy csupa nő, a férjeik nélkül, csak úgy összeülhet, kitalálhat és véghez is vihet valamit.

 

Linkek:

http://www.rajska.info/index.php?option=com_content&task=view&id=562&Itemid=1 (Polska - Wolnosc kiállítói)

http://www.mck.krakow.pl/view.php?idt=439&idm=648 (néhány kép a beszélgetésről - az elsőn az arrogáns lengyel látható; a sajtóanyagban bővebb életrajzok)

http://www.krakowpost.com/ (ide is ír Miller és Gauger)

http://www.polishwriting.net/index.php?id=111 (interjú Gaugerrel)

http://martafirlet.com/ (a beszélgetés vezetője: művész, a krakowpost kiadója és a http://www.cracow-life.com/ vezetője)

http://archiwum.polityka.pl/art/ibog-stworzyl-kretynke,360821.html (Joanna Podgórska cikke)

http://www.feminoteka.pl/articles.php?cat_id=9 (Nagymama-napi visszaemlékezések)