Sylwia i róze. Találkozó Sylwia Chutnikkal, Salon w Rózach - Republika Róz, 19:00. A beszélgetést vezeti: Lucyna Marzec.
Sajnos meg kell vallani, hogy nagyon aprócska helyen zajlanak ezek a beszélgetések, és ha véletlenül megpróbálkoznak a hangositás nélküli rendezvényekkel, annak csak az első három sor látja hasznát. Mivel éppen az Eötvös Ösztöndij pályázati csomagját adtam fel - és szoritson mindenki, hogy kapjak egy esélyt, mert Magyarországról blogolni sokkal nehezebb lenne - csak késve tudtam az első sorokig furakodni. Az első 15 perc hiányáért talán kárpótolja majd a kedves olvasókat az interjú, amit Szymon Adamczak készitett közreműködésemmel, és ami lengyelül remélhetőleg még az idén, de legkésőbb jövőre megjelenik a Pro Arte online folyóiratban! Ha engedik (ha nem...), a Sylwia által jóváhagyott változatot közlöm majd magyar forditásban is. Természetesen csak itt, a lengyelanya.blog.hu-n!
Mit olvasott tizenévesen? / Jó volt 1993-94-ben tininek lenni, nem csak a koncertek miatt, hanem azért is, amit Krzysztof Varga "menstruációs irodalomnak" minősitett, vagyis például Filipiak, Tokarczuk és Natasza Goerke. És azért, mert már 15 évesen bekapcsolódhatott a (nő)mozgalmi életbe.
Mit szól a recenziókhoz, amik minduntalan más gender-témájú művekhez kapcsolják: paniopant Witkowski Kéjpartjára adott válasznak tekintik, felfedezik a feminista teória nagyjait? / Persze, elolvasta, amit kellett és kiművelte magát feminizmusból; nem meglepő, ha mindez visszaköszön a regényei stilusában. Nem tudja, polemizál-e, de semmiképpen sem látja már olyan fekete-fehérnek a helyzetet, mint pár éve. A háziasszonyok emancipációja mindenesetre el fog jönni. A femnista szövegekben hajlamosak vagyunk lesajnálni őket és túl sokra tartani a világi nőket - de ez nem ennyire egyszerű.
Milyen a munka a MaMa Alapitványban? Milyen levelek érkeznek be nap mint nap? / Anyák irnak, akik szinte kivétel nélkül nagyon nehéz helyzetben vannak, minden tekintetben. De ettől függetlenül igaz, hogy a helyzet sosem annyira rossz, mint amilyennek látszik. Még akkor is, ha ezek sokszor olyan történetek, amilyenekkel a legrosszabb női lapokat tömik tele. És milyen paradox is, amit ezek a lapok közvetitenek: a legnagyobb családi tragédiák mellé luxus arckrémek reklámjai kerülnek. De a leveleknek sokszor nem is a segitségkérés az elődleges célja: vannak, akik egyszerűen csak beszélni akarnak. Mások viszont csak (lehetőleg anyagi) segitséget kérnek és egyáltalán nem akarnak változtatni a sorsukon.; ráadásul pontosan tudják, hogy nem csináltak semmit és nem is fognak. Sok esetben jól tudják a lengyel nők, hogy valami nincs rendben, de mintha arra várnának, hogy valaki engedélyt adjon nekik a lázadásra. Pedig még Danuta Mutter - a Dzidzia főhőse - is fellázad a végén...Igaz, ő is csak akkor, amikor elveszik tőle a gyermekét. A Dzidziával még a legközelebbi ismerősei egy része sem birkózott meg, talán mert olyan nehéz a mondanivaló, hogy nem akarták hallgatni... Egyedül a Gala magazintól kapott jelölést, a fene tudja, miért. Pedig végső soron pozitiv a kicsengése, de a legtöbben el sem olvassák a Nagy Improvizációig. Szereti a könyveket, amik felveszik a harcot a "lengyelséggel", ahogy például Keff is.
Miért nem működnek a családok a könyvekben? Minden rosszul sül el vagy csak álom marad - kivéve talán az anya-lánya kapcsolatokat. / A genderesek mindent az anya-lánya kapcsolatra akarnak ráhúzni, úgyhogy elég megdöbbentő volt, amikor fia született, és rá kellett jönnie, hogy emiatt neki semmit nem adhat a feminista teória. Igy járt szegény Adrienne Rich is a három fiával. Diszfunkciós családok ezek, hát persze, de azért vegyük észre, hogy az ábrázolás karikaturisztikus.
Mi lenne a nyelv és a hely szerepe a művekben? (Merthogy remek irodalmi hallással vádolják.) / Persze, hogy amerre jár, hallgatózik - ki nem? De azért nem elég az, ha valaki hallgatózik és leirja, tudni kell használni azt, amit hallunk és tudni kell, miért is használjuk. Ha csak ennyi lenne, elég lenne buszra szállni és háromhavonta készen lenne az újabb könyv. A maga részéről egyre kevesebbet játszik a nyelvvel - bár annak idején sokszor magát is meglepte.
Idegenvezetőként milyen útvonalon és kikkel dolgozik a legszivesebben? / A legjobb a gyerekekkel és a kamaszokkal, mert nyitottak és érdekesen reagálnak. A legnehezebb a diákcsoportokat kisérő tanárokkal, akik folyton esemeseznek és beleszólnak. Helyszinként izgalmas az Óváros, mert ellepik a hagyományos csoportok és mindig kihivás valami érdekeset kitalálni. Ott vannak aztán a maratoni temetői séták, amikor folyamatos a kisérté, hogy megmutassa még egy feledésbe merült, de számára fontos nő sirját. Ezeket a sétákat kénytelen a minimumra korlátozni, még akkor is, ha senkit nem akar "megsérteni". Ha például a mostani közönsége kellene megsétáltatnia, Mokotowba vinné őket, ahol éppen lakik, és ahol rengete nő dolgozott a Lengyel Rádióban. És hogy lehetne-e "Sylwia Chutnik nyomában" sétát szerkeszteni? Elég unalmas lenne, mert a lakása százméteres körzetében tölti a napokat, ott van a fia iskolája, az alapitvány és még ebédelni is ott szokott. Esetleg a korábbi lakásait lehetne bemutatni, mert már vagy tiz helyen lakott Varsóban...
Hogyan fedezi fel a nőket, akikről szó esik ezeken a sétákon? - kérdezi Zuzanna, a kirándulás szervezője és elkötelezett harcosunk / Sokféle módon, van, akiről ismerősöktől hallott vagy szervezetektől, van, aki véletlenül kerül a látóterébe egy kirándulás szervezésénél, hiszen az ismert célpontok közötti utat mindig ki kell tölteni valamivel - mégsem sétálhatnak csöndben tiz percig! Néha tehát jó a kényszer. A régi gettóban például minden házról tudni lehet, ki lakott ott, ha más nem annyit, hogy tartozott a gázszámlával, de néhány emberről az is kiderülhet, hogy fontos, érdekes személyiség volt. (lsd. Barbara Engelking, Getto warszawskie. Przewodnik po nieistniejącym mieście / The Warsaw ghetto: a guide to the perished city - az angol kiadásba betekinthetünk az ismert keresőoldal könyvekre szakosodott moduljával; online adatbázis: http://warszawa.getto.pl/). Mindenesetre az internet elképesztően megkönnyiti az információszerzést, annyi támpontot legalábbis általában ad, hogy legyen merre elindulni. És igen, néha örömmel ül könyvtárba, bevadul és boldogan néz át többszáz oldalt, hogy aztán leirjon róla két mondatot. Még ha ez persze teljesen értelmetlen is.
A könyvekben a tér mindig elég szűkös ahhoz, hogy gyalog bejárjuk. Talán sétálni és sétálva megismerni amolyan női dolog? - kérdez tovább Zuzanna / Franciák gondolkodnak erről hasonlóan: lassan, sétálva kell megismerni, úgy, hogy ne a város ellenségei legyünk, hanem a társai. Személy szerint Ch. úgy gondolja, nincs is jobb mód arra, hogy megismerjünk egy várost, mint ha eltévedünk, és erre mégiscsak a gyaloglás a legalkalmasabb.
Hogyan kerülheti el egy periériákon harcoló aktivista, hogy maga is ott ragadjon? / Bátornak kell lenni és komolyan venni a munkát - például gyűjteni a saját szövegeinket...
Van-e külön férfi és női nyelv? - kérdezi egy ismeretlen / Nyelv nincs, de vannak különböző perspektivák, amiket jobb hiján a nyelvhez kapcsolunk és bedugunk egy skatulyába. A bazárban talán könnyű megmondani, ki a férfi és a nő, de az irodalomban már nem. Azt, ahogy a nők beszélnek, nehéz visszaadni az irodalomban - múltkor például váróban ült és hallgatta, ahogy titkokat suttognak egymásnak, pedig senki nem intette őket arra, hogy halkan beszéljenek.
Min dolgozik most? / A Warszawa Kobiet cimű útikönyv-esszékötet Endo rajzaival (http://www.agatanowicka.com/) - szándékosan nem akartak például archiv felvételeket a könyvbe. Ezen kivül nyárra remélhetőleg készen lesz a Cwaniary, amin szintén illusztrátorral együtt dolgozik (a vakációregény kezdeményei olvashatóak a blogján: http://sylwiachutnik.blog.iwoman.pl/).
Utolsó kérdés: milyen volt a "Powstanie w bluzce w kwiatki" (Virágosblúzos forradalom) cimű dokumentumfilmen dolgozni? (http://www.feminoteka.pl/muzeum/readarticle.php?article_id=38) / Túl gyorsan kellett dolgozni. Ők meg fiatalok voltak és féltek, hogy majd olyasmiken fognak az interjúalanyok fennakadni, hogy miért is van neki tetoválása, vagy mert olyan kérdéseket kellett feltenniük, amiket az ember nem tesz föl egy nyolcvanévesnek. De nagyon sok ostoba sztereotipiától szabadultak meg forgatás közben, mert az aggodalmaik feleslegesnek bizonyultak, az interjúalanyok pedig meglepődtek, de boldogok voltak, hogy egyáltalán érdekel valakit a történetük. Látszott azért, mennyire nem profi újságirók, igy aztán a megkérdezettek és a kérdezők is bőgtek, de nagy katarzis volt; néha egészen úgy érezték magukat fiatal lány létére, hogy ők az idősek, akikhez empátiával , megértéssel, segitőkészséggel és gondoskodással fordulnak a fiatalabbak. Olyan dolgokat mondtak el nekik ezek az asszonyok, amiket korábban senkinek sem, és megbiztak bennük, kis szarosokban, hogy jól fogják csinálni. A bemutatóra aztán a kitüntetésekkel és a férjeikkel érkeztek, gyakran több éve ki sem mozdultak előtte otthonról, és többé nem lehetett őket elhallgattatni - hát igen, érdekes volt a férjeket figyelni. Igy is sok minden hiányzik - de egyszerűen nem volt többre pénz...
