A beszélgetéssorozatot szervező Agnieszka Gajewska  szerint az elbeszéléskötet (Poranek Marii i Inne Opowiadania) a közelmúlt legfontosabb premiere, talán csak a promóció és a tényleges elterjedésére kell még valamiért várni… A szerzőt már Lucyna Marzec mutatja be: 2000-ben debütált, azóta négy verseskötete jelent meg, amerikai költőket fordít, amerikanisztikán tanít és kritikákat ír. A 2009-ben megjelent elbeszéléskötet szorosan kötődik a versekhez, de persze mégis új. Valaha, egy régi verseskötet kapcsán már nyilatkozta azt a szerző, hogy szeretne hosszabban, egész pontosan poémát írni – bár erre maga már nem emlékszik. Mindenesetre láthatóan egyre hosszabb formák felé halad, nemrég megjelent ugyanis első regénye, a Biała Ofelia (ami a beszélgetés időpontjában még csak ígéret volt).

Persze nem példa nélküli, hogy a prózaíró költőként debütáljon, de láthatóan nem szereti a kérdést – vagy gyorsan kimenti magát, mint például azzal, hogy (idéz) a költészet és a próza között az a különbség, hogy az előbbi balra, az utóbbi sorkizárt. De általában sem tartja Julia különösnek a pozícióját, amennyiben a 20. századot így is, úgy is a lírikus próza uralta, ami egy-egy hangulatot, helyet helyez a narratíva középpontjába, bár persze elkel benne a kaland, hogy legalább időről időre elhiggyük: vezet valahová.

Lucyna tovább feszegeti a költő és prózaíró viszonyát, neki az empátia jut eszébe a szövegeket olvasva, mert míg a versekben a költő lelkivilága a legfontosabb, még akkor is, ha teszem azt, fákról beszél, ebben a kötetben a szerző átadja hőseinek a hangot, azok a saját hangjukon szólalnak meg. Talán olyan valamiről szólnának az elbeszélések, amit versben nem lehetett elmondani? Az amerikanista rögtön kontráz: a versek alanya nagyon különböző lehet, legalábbis az amerikai költészet nagyon nyitott e téren, csak bizonyos hangsúlyosan vallomásos költőknél van minden alárendelve a szerző-elbeszélőnek. Nem ebben áll tehát a különbség a prózája és a versei között – még ha teoretikus is, nagyon ösztönösen ír, impulzusoknak engedelmeskedve, és egész egyszerűen eljött az ideje, hogy prózát írjon. (Fiedorczuk ellenállása a témával szemben ekkora addig fokozódik, hogy Lucyna mentegetőzni kezd: a poznani strukturalista iskola mondatja vele azt, amit.)

Újra nekiveselkedünk az empátiának: játszik az olvasókkal; elrejtőzik és másnak adja át a hangot, amennyire csak lehet, elkerülve a mindentudó narrátor szerepét. Fiedorczuk viszont a szenvedést emeli ki, mint ami a legközelebb vihet valami máshoz, mert feltöri a descartes-i testre és szellemre osztott (férfi)világot. A szenvedésben nyílik meg a másokkal való együttérzés lehetősége. (A filozófiai helyzet innentől egyre bonyolódik: azt még értjük, hogy senki sem sziget, de amikor a világgal szembeni adósságig jutunk ebből olyan kitételeken át, mint hogy az alany előbb etikus, mint ontológikus, azt hiszem, a hölgy túllő a célon).

Az empátia peremvidékéről haladunk tovább az ökokritika felé. Bár Fiedorczuk nem utasítja el olyan erősen az állatok antromorfizációját, mint azt elsőre hinnénk (Kafkával például megbékél), azért a kritika kritika. Az ökokritika pedig sokban hasonlít a feministára, csak éppenséggel az anyagi világ egészére irányul. A hasonlóság bizonyítéka, hogy hasznos új szempontot nyújthat az irodalmároknak (példának a Mob Dick lehetséges új olvasatait hozza fel), vagy hogy Kanadában már ma is léteznek konkurrens irányzatok. (Annyi biztos, hogy igazat beszél: tényleg tudna erről az egyébként izgalmas kérdésről olyan hosszan beszélni, hogy elaludjunk vagy elmeneküljünk.)

Hogy oldjuk a feszültséget, ami egyébként sem túl magas a teremben – a nézőtér fele üres, és a korábbi-későbbi találkozók látogatószáma egyértelműen azt bizonyítja: ezek sejthettek valamit! Tehát a következő téma: „nőnek lenni szenvedés”. Ekkorra szerintem a többség azt gondolja: nem, ez nem lehet komoly. De. Freud nem tudja, mit akar a nő, Beauvoir megdöbben, hogy nem lehet női életrajzot írni, a nőket kizárják a szimbolikus rendből, minden nőt ér neméhez köthető erőszak, méghozzá a férfiakhoz képest aránytalanul. Nyakig merülünk Freudba és Lacanba. Nem tudom, érti-e még bárki is, miért csodálkozik-e még bárki is, hogy nehezen halad a promóció.

Azért felcsillant a szemem, amikor az anya-lánya kapcsolatokhoz értünk az egyik elbeszélésben megjelenő anorexia kapcsán. Julia azt mondja, ez az egyik legnehezebb társadalmi szerep, és még csak nem is az anyákon múlik – túlzott elvárásokat támasztunk velük szemben, melyeket lehetetlen kielégíteni. De az, hogy az anyaszerep tele van ellentmondásokkal, hogy nem lehet valaki egyszerre gondoskodó tyúkanyó és a nőiesség mintaképe, talán nem újdonság.

Mik hangzanak még el? Hogy az apának kellene testivé, az anyának szimbolikussá válnia. Hogy a vendég és a másság a lengyel kifejezésben összekapcsolódik. Hogy a férfiaknak be kell koszolniuk a zoknijukat, ha meg akarják találni az igaz szerelmet. Hogy se a pszichoanalízis, se az ökokritika nem adhat receptet. És megtudtuk, hogy azért lett író, mert nem lehetett zeneszerző. Hogy sok a Bowie a regényben. Hogy szereti a vaskos 19. századi regényeket, amikben el lehet merülni; és Platón Lakomáját, Dantet, a feminista szerzőket…

De a kis számú közönség tényleg lelkes, nálam lelkesebb volt. Lelkes volt Zuza, aki egyébként is lelkes, és bókolt, hogy ez Irodalom. És kérdezett Wera. És Lucyna olyan dolgokra nyitotta rá a kissé elkapatott írónő figyelmét, amire magától talán nem jött volna rá. Bevallotta, hogy vannak elemek, amiket hiányosságként lehet felfogni – például hogy nincsenek se férfiak, se erős nők a könyvben. Bevallom, engem viszont egyelőre megijesztett. Ha valaha a kezembe merem venni a könyvet – amiről persze tudom, hogy hamarosan be kell következnie -, még beszámolok.

http://poznan.naszemiasto.pl/artykul/820420,spotkanie-z-julia-fiedorczuk-w-republice-roz,id,t.html