Esemény:
Michal Pawel Markowski: Crossing Borders. Interdisciplinarity, and Other Dangerous Games to Avoid (UJ, Sala Lustrzana, ul. Kanonicza 14, 16:00)
"Being interdisciplinary is so very hard to do." /Stanley Fish/
Az interdiszciplinaritás a status quo megőrzésére, nem pedig annak felszámolására irányul. A határátlépés (crossing borders) földrajzi metafora, éppen ezért vegyük észre, hogy nem feloldja, hanem éppenséggel megőrzi, megerősíti a szóban forgó határokat, tehát az interdiszciplinaritás ilyen értelemben semmiféle strukturális különbséget nem jelent a tudományos diszciplinák rendszerében. A nyelv nem csal meg minket: moralizálhatunk teszem azt, de mindig választanunk kell, hogy az etika vagy az irodalom nyelvét használjuk, egyszerre csak egyetlen szókészlettel élhetünk, nem válthatunk át szabadon egyikről a másikra. Ugyanakkor nem megoldás a szóban forgó határok eltörlése sem, hiszen egy differenciálatlan világban nem tudnánk létezni. A másik használatban levő földrajzi metafora a "vikág feltérképezése" (mapping the world). Ne felejtsük el, hogy a térkép csak akkor működik, ha a referenciális rendszerek közmegegyezésen alapulnak és a világban minden a helyén van. Amikor azonban a kultúrát "mappeljük", nem egy eredetileg létező valóságot írunk le. Naturalista hiba azt állítani, hogy egy természeti alapra (határ) épülő kulturális konstrukció természetes - az, hogy naturalizáltuk a tudományok különbözőségét, még nem jelenti, hogy ez a felosztás természetes. Kant "vétke", hogy élesen szembeállította a tudományról való gondolkodásban az empirikus tapasztalatot és az intellektuális tudást, a felsőbb (orvostudomány, practical reason) és az alsóbb tudományokat (filozófia, theoretical reason). Innen ered az irodalomtörténet és az irodalomelmélet szembeállítása is. Végül ez vezetett az egyetemeken beül a karok, a karokon belül az egyes alkalmazott módszerek szembenállásához.
Hallgassunk Derridára, aki azt állítja, hogy minden hasonló határ önkényes, ideiglenes és performatív. Hiszen például az ókori Rómában a madárjósok varázsigék kimondásával különítették el területileg a szentet a profántól. Önkényes - ugyanakkor a természetességre hivatkozik. A cél az kellene legyen tehát, hogy miközben maguk az egyetemek is mítosszá válnak, megtaláljuk azt a differentia specificat, ami alapján a tudományok valóban elkülöníthetőek. Az irodalomtudós legyen olyan, mint Jakobson rendőre: tájékozott és profi, aki el tudja különíteni az esetlegest a szükségszerűtől.
Az interdiszciplinaritás ellen tehát a következőket hozhatjuk fel. Egy: feltételezi a tudományok inegritását - de akkor mégis mi lehetne "közöttük"? Valójában nincs közös tér, ami új minőséget teremtene, csak egymást meggyőzni kívánó felek, hiszen természetes, hogy mindenki a saját tudományát akarja védeni. Kettő: ha egy tudomány jól felkészült, kialakult, hagyománya van, miért adná azt fel? Ilyen értelemben az interdiszciplinaritás a valódi szakértők legnagyobb ellensége. Három: az interdiszciplinaritás arra törekszik, hogy kizárólagos nézőponttá, új tudománnyá váljon, ahonnan nézve minden más diszciplína megítélhető - ilyen azonban nem létezhet, hiszen nem tudunk kilépni sem a nyelvből, sem a kultúrából. (There is no life outside our discipline.)
Konklúzió: az interdiszciplináris kutatás tulajdonképp "semmittevés" (doing nothing) - épp elég irodalom van, amivel foglalkozhatunk, dolgozzunk azon, hogy belülről megreformáljuk a saját tudományunkat, ahelyett, hogy más diszciplinákhoz menekülünk előle.
Egy, a vita során felmerült kérdés: Vajon az interdiszciplináris kutatás, az ilyen programok és intézetek felállítása pusztán gazdasági kérdés? Hiszen nem szívesen támogatják az egyes tudományokon belüli kutatásokat. (Maga az előadás egy interdiszciplináris PhD-program keretein belül hangzott el.)
Könyv:
Marta Dzido, Slad po mamie. Kraków, Korporacja Ha'art, 2006.
Háromgenerációs abortusztörténet megesett gimnazistával, aki korán lesz független és nagyon magányos, a nagybetűs életet pedig némi droggal, leszbikus kalanddal és diákkedvezményes magzatelhajtással köszönti. A szerző - akinek ez a coming out, már amennyiben az abortuszról van szó, 1981-ben született, Varsóban él, és van egy lánya. Egyáltalán nem őrjöngő jogvédő, nem közönyös külsős a saját történetében, és nem is dramatizálja a drámát tovább a kelleténél. Mert nem is tagadja, hogy neki dráma volt az a nyár.
