Ewa Kuryluk - Ocaleni i Sprawiedliwi w literackim świadectwie, 10:00 Sala Teatralna UAM, Coll. Maius (címszavakban)
Frascati. Az önéletrajzi kutataásoknak gyakran vannak etikai vonatkozásai, mert ezek a kutatások és művek olyan pontokra mutatnak rá, amik kimaradnak a kulturális emlékezetből. Nem szeretem a nyomozás szót, a könyvem (Frascati, Wyddawnictwo Literackie, 2009) alapjául szolgáló forrásokat találtam. 2001-ben, anyám halála után a kezembe akadtak a levelei az első férjétől. Akkor jöttem rá, hogy nem ismertem a szüleimet. Nem is arról van szó, hogy nem beszéltek; talán jobban örültem volna, ha hallgatnak. Anyám születésem óta skizofréniában szenvedett, furcsa történeteket mesélt, amiket inkább akartam mesének, abszurdnak gondolni. Gyerekként egoisták vagyunk, csak ötven felé kezdenek minket érdekelni a szüleink, amikor már nincsenek. A talált levelekből derült ki, hogy valamiféle szerelmi háromszög jött létre a két bujkáló zsidó és későbbi apám között, valamikor 1942 és 1944 között Lwówban. Három szép ember, romantikus szerelem a háborúban - de valahogy mégis egyértelmű, hogy épp akkor. Teddy - vagyis Józef Gleich/Grabowski - megsérült és '46-ban meghalt, csak levelek és fényképek maradtak utána. Rejtélyes figura, a "gyönyörű skandináv", aki mégis zsidó - apám ellenben jóvágású, de cigányos. Tökéletes ellentét. Nem egyértelmű, ténylegesen házasok voltak-e anyámmal vagy csak hamis papírok kellettek; mindenesetre korai halála miatt válásra már nem jutott idő. Egyszer felkereste a sírját, hogy gondozásba vegye, de kiderült, valaki már foglalkozik vele. Hagyott neki egy levelet és kérte, hogy keresse meg. Sosem kapott választ. A könyv így leginkább olyan dolgokról szól, amiket nem tud.
Agata Tuszynska, Oskarzona: Wiera Gran. Miért vádolja Szpilmant? Művészként azt mondom, a művészek mindig is féltékenyek egymásra és gyűlölködnek, mert ebben a szakmában örökösen versenyezni kell. Nehéz rekonstruálni, milyenek lehettek azok az idők, amik még jónak és normálisnak számítottak - és a háborút, amikor minden szabályt felfüggesztünk, ehhez kellene viszonyítani. Meg kell próbálnunk belehelyezkedni a helyzetbe, különben esélyünk sincs megérteni. A történelemkönyvekben adatok vannak, gyakran átpolitizáltak, esetlegesek, ezért úgy vélem, többet megtudhatunk például Stendhaltól is többet megtudhatunk nem csak Stendhalról, de arról is, ami valójában történt. A történelem sztereotípiákban él, amiket a médiák és a környezetünk örökítenek ránk, az egyik ostobaság a másikból következik. Persze minden generáció felfedez valami újat, de korántsem akkorát, mint szeretné hinni. Még ha nem is látunk akkora konrasztot, mint a bolsevikok és a nácik között, most is épp akkora politikai harcok dúlnak. De, röviden: az egyéni történelem nélkül a Történelem csak absztrakció marad.
Az állatokról. Szépek a nagy vallások, ahol az ember a teremtés koronája, de a körbebetonozott világ, ha nem lenne a természet és az állatok, maga lenne a pokol. Anyám dicsőítette az "állatiságot" és én is így vagyok ezzel - a magam ateista szempontjából. Valljuk be, az embernek néha elege lesz a többi emberből és csak az állatokhoz tud barátsággal közeledni. A háborúban olyan is előfordult Varsóban, hogy állatkerti ketrecekben rejtegettek zsidókat - sokáig gondolkodtam, hogyan lehetne megírni ezt a történetet, végül Amerikában készült egy nem túl jó regény róla (Diane Ackerman, The Zookeeper's Wife: A War Story). Amikor anyám kórházba került, apám teljesen kimerült és a legjobb bartája egy hörcsög lett, akivel éjszakánként beszélgetett, amikor nem tudott aludni. A fene se tudja, hogy ez győzelem vagy kudarc volt-e... Az öcsém mondta egyszer az emberek okozta szörnyűség miatt, és szép, még ha eszképista bolondság is: "bárcsak születtünk volna állatkának egy emberek nélküli világban".
Haza. Anyám soha nem használta az ojczyzna szót - amikor a háború után megérkezett a porig rombolt Varsóba, Heimatnak nevezte. Persze ez jellemző volt a zsidókra, akik mindig vándoroltak - még ma is vándorolnak, csak erről kevésbé beszélünk. A cigányok kitelepítése Franciaországból is azt bizonyítja, mennyire kszenofób és intoleráns lett a katolikus Európa a második világháború óta.
Írás, tervek. Kronológiára például nem vetemedik a könyveiben, mert amolyan mimetikus, vizuális emlékezete van: részletek maradnak meg, amiket mondjuk egy-egy szó hív elő. Kapcsolódnak a könyvei a képzőművészeti munkájához, elsősorban a fényképekhez, de az installációkhoz is; "felváltva" él velük. És valóban tervezi, hogy megírja az öccse, Piotrus történetét, de az egy szörnyű feladat, mert írni kell a pszichésen beteg gyerekek eutanáziájáról is, ami minden megszállás alatti kórházban létezett, és ami mindenütt tabu. Éppen ezért száz százalékra nem ígérheti, de szeretné, és reméli, hogy az installációk segítenek majd.
És hogy valaki megváltozott volna-e a könyveitől? Az életben az a legszebb, hogy minden számít, hogy fagyizunk, hogy összefutunk valakivel, hog elolvasunk egy könyvet. (Még ha nem is minden könyv olyan hatásos, mint például a Mein Kampf, ami az egész társadalmat, ha nem az egész világot változtatta meg). Nem szeretem a tozsamosc szót - elvégre "minden folyik", és nem vagyunk azonosak azzal, akik akár fél órája voltunk. Ha valakit arra kényszerítenénk, hogy "igazi lengyel" vagy "igazi német" legyen, tönkretennék. Teljesen esetleges, hogy két ember találkozásából hová születünk - minden szabály- és sorsszerűség csak rekonstrukció.
http://www.kuryluk.art.pl/
http://www.polityka.pl/kultura/rozmowy/1504420,1,rozmowa-z-ewa-kuryluk.read
http://katalog.bip.ipn.gov.pl/showDetails.do?idx=GR&katalogId=2&subpageKatalogId=2&pageNo=1&nameId=1319&osobaId=16439& (Teddy "aktája" - véletlenül kidobta a google, még sosem láttam ilyet...)
