Tulajdonképp semmi. Tegnap voltunk a Múzeumok Éjszakáján - egy keveset, ennel örömére felvettem a tüneteim közé a köhögést is. Viszont remekül mulattunk, megnéztük a poznani Nemzeti Múzeum nagy plakátkiállítását (Plakat musi spiewac), megmutattam Istvánnak két középkori kedvencemet, a szamárhátról prédikáló Jézust és a Szent Szaniszló vértanúhalálát ábrázoló ikont, ami olyan, mint egy rossz horrorfilm. És persze a koporsóportrékat. És még hazafias dalokat is hallgatunk szarmata történetekkel kerítve. Aztán átrohantunk a nagylengyelországi felkelés múzeumán, ami meglepően modern és interaktív - el is döntöttük, hogy jövő héten végignézzük annak rendje és módja szerint. (Igen, a hadtörténet istenítése még mindig megfekszi a gyomrom, de valahol biztos bujkál bennem egy múzeumpedagógus - de pedagógus egészen biztosan - aki szereti az ilyen módszertani túrákat.) Ma délután megdöbbentett, hogy felcsapva a hétvégi Wyborczát egyből Magyar Bálinttal találom szemben magam. A Prosze bardzo harmadánál járok, és egyelőre nagyon ambivalens a viszonyunk. Teljesen más az írónő stratégiája, mint a legutóbb olvasott visszaemlékezésnél: toldozgat-foldozgat, ugrál, elbizonytalanít, mert ő is bizonytalan, keres, eltéved, meghasonlik. Egy idő után feladtam, hogy megpróbáljam követni a történetet, és csak sodródok, abban bízva, hogy befogadóként azt várják tőlem, hogy összezavarodjak. És persze egyszerre sokkal érdekesebb a könyv, mint az előző, mert nincs polgári cukormáz, csak egyszerű emberek, akik megszenvedték a háborút; azok az egyszerű emberek, akiknek nem volt miből megvásárolniuk a túlélést, és akik még csak nem is kerülnek Olczak-Ronikier látóterébe. Egyre vadabbul szeretnék családtörténeti nyomozásba kezdeni, de nem tudom, hol kellene elkezdenem. Pedig mégis csak szebb lenne először a saját családom nőtörténetével foglalkozni, mint más elveszett krakkói hölgyekével... Végül pedig, egy nagyon profán öröm: az IKEA a héten kilencmillió 20 zlotys kupont szórt szét hálából, amiért anno az olcsó lengyel szocialista munkaerő kihúzta az egyik első kátyúból. Én pedig elmentem, és vettem a pénzen egy fokhagymanyomót. Ami banális dolognak tűnik, de szimbolikus jelentése hatalmas, amolyan radikális elszakadás az otthontól, ami ugye már kilenc hónapja csak a fejemben létezik. Ideje volt.
PS. Az a bizonyos könyvfordítás egészen meglepő fordulatokat is eredményez - például aki a google keresőben eljut a szathmáry-ke begépeléséig, javaslatként ott találja a teljes nevem. Váó.
