Mit is mondhatnék... Péntek este még itt tervezgette István, mig mi muffinoztunk, ma meg ott függ az egyetem előtt a maga másfélszer ötméteres valójában, és még legalább két hétig ott lesz, hogy örvendezzen, amiért voltak szüfrazsettek, hogy ma lehessenek nyelvésznők, kritikusnők és filológusnők. Meg annak, hogy Lengyelországban egy dékán nemhogy nem gáncsol el egy ilyen projektet, és nemhogy nem marad közönyös, de szombat reggel is hajlandó megnézni a jóváhagyásra átküldött tervet és pénzt ad a megvalósitásra. Nemsokára indulok a poznani Manifára, igaz, kicsit vegyes érzelmekkel, mert egyes - egyébként kedves - ismerősök örvendeznek, hogy férfiak nélkül lehet végigvonulni a Pólwiejskán. Én szeretnék feminista nőként férfiakkal, gyerekekkel, kutyákkal vagy akár kvantumpresbiteriánus marslakókkal felvonulni, együtt, jókedvűen. Pont, ahogy Krakkóban szokás... Nekem ez a női splendid isolation nem a világom. Na, meglátjuk.
2011. március 8, kedd
2011.03.08. 17:07Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lengyelanya.blog.hu/api/trackback/id/tr862722255
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
