2011. április 12, Sabina Czajkowska beszélget Agata Jakubowskával
Tavaly ilyenkor mintha egyszer már dicsőítettem volna a Parkot azért, amit ismeretterjesztés címén művel, pedig akkor még nem is tudatosodott bennem, hogy a PWN kihelyezett tagozata. A találkozónak a Bookarest adott otthont, ami nagyjából az egyetlen hely a városban, ahol elsősorban szép és reménytelenül drága albumokat lehet venni. (A főtéri Księgarnia Powszechna tulajában ennél több a természetes életösztön, úgyhogy ott a szó szoros értelmében minden van, többek között egész tarka a választék lengyel képregényből.) Valaha gyönyörű saját épületük volt a Browarban, ahol jelenleg galéria üzemel, ők pedig leszorultak egy kicsi, nyomott hangulatú üzlethelyiségbe, amit azért persze igyekeznek – többek között a rendszeres programokkal – feldobni. Szükség is van erre: az Empik ellen egyre többen lázadnak, a kis könyvesboltoknak meg kell hát szervezniük a maguk kicsi, de lelkes közönségét.
Maga a találkozó a legjobbkor, vagy a legrosszabbkor volt, tekintve, hogy a közönség szinte megegyezett a Salon w Różach aktuális beszélgetése publikumával. Vagyis: elrohantunk. De addig is…
A könyv két részből áll. Az első történelmi esszéket tartalmaz a női művészetről a 17. századtól kezdődően. Kezdetben természetesen budoár-feladatként jelenik meg, olyan tevékenységként, amit egy elegáns és jól nevelt hölgynek művelnie kell. Ezután megismerhetjük az oktatás kezdeteit a 19. században, hogy aztán a századfordulón a társadalmi emancipációval együtt a művészeti is bekövetkezzen. Az első világháborúra a nők kiharcolják részvételi jogukat, egyre népszerűbbek lesznek koedukált intézmények (Varsóban a hallgatók 60%-a nő!). A PRL-korszak után a ’89-2000 közötti politikai változások jelentik a keretet, majd Małgorzata Tatar ír az utolsó tíz évről. A második rész 26 művésznő életrajzát és rövid pályaképét tartalmazza (Magdalena Abakanowicz, Anna Baumgart, Anna Bilińska-Bohdanowicz, Olga Boznańska, Izabella Gustowska, Elżbieta Jabłońska, Katarzyna Kobro, Jadwiga Sawicka, Katarzyna Kozyra, Zofia Kulik, Ewa Kuryluk, Natalia LL (Lach-Lachowicz), Maria Ewa Łunkiewicz-Rogoyska, Jadwiga Maziarska, Teresa Murak, Fortunata Obrąpalska, Paulina Ołowska, Ewa Partum, Maria Pinińska-Bereś, Joanna Rajkowska, Hanna Rudzka-Cybis, Zofia Rydet, Monika Sosnowska, Zofia Stryjeńska, Alina Szapocznikow).
Agata Jakubowska bevallja, hogy nem az ő ötlete volt, hanem a kiadóé, vagyis egy ottani szerkesztőé, aki valaha a tanítványa volt az UJ Gender Studies programján. Először az volt a terv, hogy egyedül írja meg, de ez nagyjából lehetetlennek tűnt. Végül több szerző készítette el az esszéket és pályaképeket, és mind arról írtak, amivel egyébként is foglalkoznak – ebbe aztán belenyugodott a kiadó, és tetszett a szerzőknek is. Az érdekes nem is, hogy művésznőkről szól a kötet, hanem hogy kivétel nélkül nők írták. Persze lehetett volna olyan férfi művészettörténészt választani, aki művésznőkkel foglalkozik, de egyikük sem közelíti meg a kérdést gender-szempontból. Márpedig ez itt fontos. Volt még a szerkesztés ezen vonásának egy „politikai” oka is: szerkesztőként szerette volna, ha a könyv egyfajta manifesztum lesz, feminista állásfoglalás, ezért nem akarta mindenáron megtörni a nők egységét. Vagy inkább, vallotta be, egyáltalán nem.
Szóba kerül inspirációként az 1991-es „Artystki polskie”-kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumban. Lengyelországban ez volt az első ilyen kiállítás, holott a hasonló tárlatokat például New Yorkban a hetvenes években nyitották meg… Az, hogy a címmel visszautalnak rá, szerencsére nem okozott gondot az akkori szervezőnek, mivel a maguk részéről nagyon fontosnak tartják a kapcsolatot. Annak idején a rendezvény minden valaha élt lengyel alkotónő tára akart lenni, így hosszabb névsor szerepelhetett. Akkor úgy tűnt, egyetlen kiállítás egyszer és mindenkorra megoldja a dolgot, és utána aztán lehet majd mással foglalkozni. De nem így történt: ezt az egyszeri megemlékezést leszámítva továbbra sem foglalkoznak a művésznőkkel, újra és újra vissza kell hát térni hozzájuk. Időközben ráadásul a tudományos kritika is fejlődött, érdemes hát őket újra elővenni. Ha az első kiállítás meg is késett, a könyv nem; például Franciaországban is csak négy éve jelent meg hasonló mű, a kiállítások terén pedig újabb hullámokat tapasztalhatunk.
Felmerültek a kánonnal kapcsolatos kérdések is – azt gondolnánk, változatlan és történelemszemléletünktől független, de a nők, úgy tűnik, ha jelen is vannak, nem teljes számban és semmiképp sem a megfelelő hangsúllyal. A pályaképek sorában van valami végleges, de az esszékben sok a kitekintés. A szerkesztő elárulja, hogy az eredeti tervek szerint a válogatás ötven életrajzot tartalmazott volna, de praktikus – és anyagi – okokból csökkenteni kellett ezt a számot, hogy a szövegek ne váljanak enciklopédiaszerűvé. Sok mindenért kerültek be nők. Van, aki feminista dühből – mert az ő évfordulójáról senki sem emlékezett meg, míg az élettársával tele voltak a lapok. Maradtak ki olyanok, mint Ewa Partum – elvégre ’83 óta Németországban él, emiatt nem is nagyon jelenik meg a lengyel kritikában. Problémát okozott az alkotók kora is – mégis mikortól lehet pályáról beszélni?, ezért a legfiatalabb, 2000 után debütált művészek elsősorban Tatar esszéjében jelennek meg (tömegével, mert ő sem tudott választani). Nem voltak különösebb válogatási elvek azt leszámítva, hogy ne kizárólag avantgárd kerüljön be; szerencsére így is maradtak bent minden műfajból és korszakból.
Felmerül a kérdés, hogyan beszélhetünk-gondolkodhatunk feministaként a PRL idején alkotókról, hiszen ők maguk nem vallották magukat feministának Az irányzat nem is volt jelen, csak nyomokban, nehéz hát utólagosan bevezetni ezt a perspektívát. A sokáig unalmasnak tartott időrend itt válik hasznossá, mert képes összekötni a szerzők történetét a történelemmel. Még az is gondot jelent, hogy nem feltétlenül élnek Lengyelországban az alkotók – ennyiben ügyesebb (és szigorúbb) az emlegetett francia kötet címe (kb. Művésznők Franciaországban). Egyébként a nőiséget egyik kezdeményezés sem akarja véglegesen meghatározni, a cél, amiért a kiállításokon az alkotók, a kötetekben a szerzők összeállnak, inkább a reprezentáció és a konfrontáció. Definíciónál sokkal nagyobb szükség van a múltra; és tegyük hozzá, jövőre, mert ha a művészeti karokon sok nő is végez, elenyésző számban maradnak a pályán 10-15 év múltán is, nem jutnak be a tanári karokba, az üvegplafon tehát nagyon is létezik.
