Hát. igen. Magammal szembenézni egy plakáton, az még egy furcsa dolog, amit szoknom kell. Különösen, mert most nincs kedvem magammal szembenézni - azon destruktív szakaszaimban vagyok, amikor dekonstrukció helyett egyszerűen porig rombolnám a világot, amiben mindig van valami aktuálisabb és fontosabb, mint a kutatásom, ahol mindig van egy megoldandó probléma, és ahol egyik ösztöndíjról a másikra kell ugrálni, de a lényegük közben elveszik az örökös pályázgatásban, bürokráciában, várakozásban, kiútkeresésben, és közben mindig újabb akadályok jönnek, mindig van valaki, aki nekem támad, mert nem úgy művelem a tudományt, ahogy kellene, és mindig vannak, akik meg akarnak győzni arról, hogy minden rendben lesz, amivel legalább annyit ártanak, mint az agresszor teoretikusok. Teljes sokkban élek, amiért nincs még disszertációim, nincs megerősített ösztöndíjam, nincs munkám, és őszintén szólva, nincs is hová mennem. De a helyzet igazából csak azért tűnik ennyire rossznak, mert a tény az, hogy tizenhat nap múlva véget ér az ösztöndíj, nekünk pedig el kell hagynunk Poznant, a lakásunkat, az egész kis kiépített életünket, a haladó, de le nem zárt kutatásainkat, és az optimista vigyorgók és az agresszor teoretikusok elképzeléseivel ellentétben tényleg nem vár ránk semmi jó. És akkor még egy plakáton is szembe kell néznem magammal.
3-án megtartottam a nagy referátumot, és rengeteg hasznos ötletet kaptam, bár a dolgozatom struktúráját tekintve semmivel sem vagyok kisebb zavarban, mint eddig. Részben követhetem az eddigi irányt - bőséges anyagot gyűjtöttem a Mária-kultuszhoz, az anyakép szociológiai vonatkozásaihoz, és rengeteg, rengeteg cikket találtam a mítosszal való leszámolás lengyelországi gyakorlatához... De kell tennem egy hosszabb irodalomtörténeti kitérőt, amihez izgalmas, de vaskos köteteken keresztül vezet az út, és a vigyorgók és a teoretikusok akadémiai beidegződéseivel ellentétben nekem nincs vakációm. Szeretnék minél előbb továbbhaladni az önéletrajzi jellegű könyvek olvasásával, de a beidegződésekkel ellentétben az anyagi fedezetét sem igazán látom újabb befektetéseknek (nem is beszélve arról, hogy aki nem tudja, hol fog lakni 16 nap múlva, az csak szorítkozzon fogyócikkre!). Kortárs irodalomból is rengeteg ötletet kaptam - kénytelen vagyok abban bízni, hogy előbb-utóbb kapok valami hivatalos tájékoztatást és lesz fél évem mindennek a végigzongorázására. Akkor most boldogan tenném le a lantot. De hát...
Azért a kesergésnek már csak azért sincs helye, mert az elmúlt tíz hónap leginkább ingergazdag hetét éltem át: 4-én megjelent az öcsém, így aztán hármasban bejártuk Torunt-Malborkot-Gdanskot-Sopotot, mielőtt visszaérkeztünk Poznanba. Öt éve vártam erre a kirándulásra... Nőtörténeti szempontból azért megdöbbentően jelentéktelen volt - akármelyik várost idézem fel magamban, egyetlen alak sem sejlik fel, akit akár csak az útikönyvek megemlítettek volna. (Ha egyszer, mégis, lenne időm még több balgaságra, szívesen foglalkoznék a közép-európai nőtörténeti mozgalmakkal, amik nyilván nehezen tapadhatnak meg Lengyelország nyugati felén...) Ezután két napig vezettem az öcsémet Poznanban, két napot töltöttem Varsóban a Studia Wschodnie felvételijén, két napig pedig ismét családtagokat kergettem körbe a városban - azóta is próbálok magamhoz térni.
Hazafelé a varsói IC-n írtam egy hosszú, harcos, felháborodott, csalódott, kiábrándult... bejegyzést a felvételiről, amit inkább mégsem közölnék. Maradjunk annyiban, hogy sem politikai elképzeléseim, sem történelemszemléletem tekintetében nem illeszkedek a SW hallgatóiról alkotott elképzelésébe. Amivel nem lenne semmi baj - mit mondhatnék: virágozzék minden virág! -, de ha tudom, nem fektetek bele energiát. Inkább vaskos kötetekkel ücsörgök fák alatt... Ennél tényleg nemesebb időtöltés a lengyelirodalom.lap.hu-t szerkeszteni, vagy a Lengyel Írónők Tárát, ami az ötvenedik szócikk felé száguld, és egyre inkább kezdem elhinni, hogy wikia-szerkesztőnek lenni nem is (annyira elképzelhetetlenül nagy) ördöngősség...
