Egy poszt az önigazolásra - miért olvashat egy feminista nyugodt szívvel és lélekkel Sapkowskit?
Egy. Az egész Utolsó kívánság egyik főmotívuma a másság és az ahhoz kapcsolódó nehézségek. Geralt nem ember. Nivellen sem ember. Gébics sem ember. Yennefer sem ember. Mégis, valamiért mind azok szeretnének lenni, megtagadva a maguk csupa értékkel felruházott másságát. És akkor még nem is beszéltünk a többi csodás lényről, a kultúrák különbözőségéről, a vallási pluralitásról. A hőseinkként felsorakozó csodás szerzetekkel szemben az emberek homogén csoportja áll, akik semmilyen szempontból nem akarnak megértéssel vagy megbocsátással viseltetni az irányukba, akik a szabályozásban és az intrikákban találják meg a lényegüket, akik kiirtanák a szörnyekkel leszámoló vajákot és a tündéket, hogy a világon csak emberek éljenek.
Kettő. A regényben ábrázolt nőalakok között nem egykönnyen találunk sematikus karaktereket, Sapkowski nem áldoz túl sok szót se Libuséra, se Errdil tündefeleségére. Ha egy nő megjelenik, biztosak lehetünk benne, hogy rendkívüli hatalma lesz, amit hősünk legfeljebb hatalmas külső/belső harc árán győz le. Még az életükre törő Vereena halála is megrázza, és akkor nem beszéltünk Gébics és a blavikeni mészárlás kísértetéről, sem arról, hogy Geralt halálosan beleszeret az egyetlen nőbe, akinek hozzá mérhető ereje van. Az utolsó kívánság hét történetéből egyetlen egyben sem elhanyagolható a nők szerepe, legyenek akár vérszomjas ellenségek, tehetséges uralkodók vagy hatalmas varázslók. Calanthe királynő például rendkívül üdítő jeleség a magatehetetlenül hisztiző Neville várbíró vagy a hatalmát megszilárdítani képtelen, vérfertőző Foltest mellett, még akkor is, ha tele van gyarló, emberi vonásokkal.
Három. A nők a másság spirituális megtestesítői, az életadók, a korrupt emberi papsággal szemben a misztikus erő birtokosai. Nenneke olyan növényeket éltet, amik már nem léteznek a világban, ha hihetünk Melitelében, ha nem. És valljuk be, Geralt minden racionalizmusa ellenére nehezen tagadhatja meg a Danamebivel való találkozás után, hogy a termékenység istenei nemhogy élnek, de köztünk járnak. Papnő átkozza el Nivellent, papnő "átka" űzi el a dzsinnt, papnő adja neki vissza az életkedvét az első oldalon, még ha egészen hétköznapi - vagy inkább, éjszakai - varázslattal is. Ehhez képest az, hogy Krepp főpap ki tud csiholni magából egy aprócska varázslatocskát, amivel megszilárdít egy már létező térkaput, elég gyenge mutatvány. Lehet, hogy a vajákok egytől egyig férfiak, de sok mindent felhasználnak, ami női tudománynak minősül - ha más nem, a főzeteket.
Négy. De ezt csak félve mondom: a mi vajákunk sem egy fenenagy macsó. Piszkosul jól harcol, tudja, mi kell egy nőnek... Hoppá, tudja, mi kell egy nőnek, márpedig a macsó nem ezzel kezdődik. Még csak inni se szeret. A legjobb barátja egy költő. Csupa olyan nő mozgatja meg a fantáziáját, akin nem tud uralkodni, akivel egyenlőkként viszonyulhatnak egymáshoz, akik a harcban, az ágyban, meg egy jó kis vitában is a partnerei. És tele van érzelmekkel. Geralt egy élő, lélegző karakter, éppen ezért szeretem ezt a könyvet.
(De igazából a legfőbb, zsigeri érvem: én tényleg szörnyen megkedveltem ezt a morcona fickót, és nem tennék ilyesmit, ha valami alapvető ellentétünk lenne :))
