Hát így festek egy fényképész kezei között - nem rakom fel az úgy-néz-ki-mintha-félmeztelen-lennék-pedig-csak-letoltam-az-ingem felvételeket, mert mégiscsak komoly blog ez az efféle játékokhoz (bár ki tudja, mennyire jogos a komolykodás ey szexi geek részéről :) A kommentháború elülni látszik, a könyv ötödik hete a Libri első húszban, ebből négy hete az első tízben. Lubie to. Ahogy azt is, hogy a legkreatívabb kommentözön sem talált a V-betűsnél jobb kifejezést (legalábbis amivel együtt lehetne élni 6 hónapig - vagy évekig, ki tudja), és egy kicsit annak is, hogy másban is felmerült a garabonciás. Szerettem az ötletet, ha hamar fel is kellett adnom.

Poznanban dögmeleg van, ami egyáltalán nem könnyíti meg a kutatást és állandóan arra csábít, hogy piacozzak és főzzek. Eddig minden ösztöndíjamat egyedül kellett kiélveznem, most viszont, hogy itt van István, végre szórakozhatok. Spárgával. Kaporral. Eperrel. Már majdnem rászántam magam a rebarbarára is. De lehet, hogy mindez csak a női élettörténetekben való fenékig merülés következménye, na meg azé, hogy ma egészen rendkívüli módon a május 20-i Élet és Irodalom került a kezembe az Egyetemi Könyvtárban, benne Cserna-Szabó, meg a magyar konyha. Míg az evésről ír, nagyon is szeretem, ha az evés és a főzés kultúrtörténetéről, annál inkább. De térjünk a tárgyra!

Anda Rottenberg, Prosze bardzo. WAB, 2009.

Jó egy hét az életemből a maga ötszáz oldalával. Mi ebből a tanulság? Kezdetben azt gondoltam, nagyon őszinte könyv lesz - be is számoltam arról, hogy azt ígéri, megmondja, mitől lett ő toxikus anya. De nem kapunk választ, csak sok mentegetőzést, hogy azokban a családokban, amiket megpróbált létrehozni, nem lehetett "normálisan" élni, hogy ő más, hogy ő munkamániás, hogy nem kötődik, hogy nem mutatták meg, hogyan kellene. Amivel persze nincsen semmi baj, az ember nem kap csak úgy receptet, és mégis csak megértőbbek vagyunk a jelentős életművet felmutató, noha komoly depresszióval küzdő anyával, mint a huszonéves drogosként elhalálozó, így aztán soha haza nem térő tékozló fiúval szemben. Még csak követ sem vethetnek ránk - csak érezzük, hogy nem lehet az anya mindenért hibás, akármennyire része is ez a Lengyel Anya popra de/rekonstruált lényének (lsd. minden ellentétes elvárás, amivel csak szembesülni lehet). Nem ez az egyetlen vonal, ott van még a várakozás, ami nem várakozás, mert a tehetetlenség luxus lenne, építeni kell, előre haladni. (Persze, mintegy zárójelben, várni.) És temetni, ahogy a nagy háborúkban. Elvégre, ha nem félnénk annyira a női magazinos - patetikus tónustól, mondhatnánk, hogy a fiú egy háború halottja, valami generációs rémálomé, ami a szerencsésebbnek buli maradt, a kevésbé szerencséseknek meg egyszemélyes lövészárok, amiből csak aranylövéssel lehet kijutni. De nem mondunk ilyen patetikusat. Gyökeresen más, mint Olczak-Ronikier könyve - többek között azért is, mert mind témáját, mind az elbeszélés idejét tekintve azzal foglalkozik, ahol az előbbi abbahagyja. A család emlékezete töredékes, a regény (?!) vége felé közeledve csak nőnek a kételyeink többek között az ágas-bogas budapesti szál bevonásával, és egyre reménytelenebbnek tűnik a szerző anyja által amúgy is haszontalannak, ha nem kártékonynak ítélt halottbolygatás. A cselekmény (?!) nem ott csúcsosodik ki, ahol várnánk - a toxikus anyaság lélekrajzában - hanem a nyomozás várt-váratlan lezárultával egyszer csak vége szakad. Merthogy a könyv terápiás célzata vitathatatlan - a tíz éve eltűnt fiú keresésének utolsó szakaszát örökíti meg, a tényleges fiú keresése az anya keresése is az elbeszélőben magában, az anyjában, a családjában, ami nincs, hiszen a szibériai lány és a galíciai zsidó a gulág latrinájában születő szerelmének gyümölcse csak két sírt tudhat magáénak (a szülőkét), és azon túl semmi biztosat. Kétségkívül van izgalom abban, ha valakinek az anyja túlélte Leningrádot, de a legérdekesebbek talán az apát és anyát búcsúztató, az egyszerűségükben és kicsinységükben lényegüket megragadó fejezetek. Illetve van egy apróság, amivel csak itt szembesültem - ennek a könyvnek a szereplői ott sétálnak körülöttünk, regisztráltak a facebookon, visszajelölik a volt szeretőiket. Élnek, ami a másik memoár hőseiről már nem állítható. De az élő szereplős mese nem is lehet olyan szép, mint a szépia. (Érdemes összevetni a borítókat, de a paratextusról majd adott esetben a disszertációmban értekeznék.)

Ignacy Maciejowski /Sewer/, Matka. Universitas, 2003. (Klasyka mniej znana)

Nagyon, nagyon régi adósság - még valamikor októberben szerezhettem be Poznanban, mert a kutatófüzetem* első, október 9-i jegyzete volt az első, bátortalan kísérlet a leigázására. De ősszel még bukásra voltam ítélve, megfeküdte a lelkes gyomromat a stilizált góralság és valahogy nem vette be a gyomrom a szerző által ábrázolt szende, ám mérhetetlen női ostobaságot. Ez a könyv a Lengyel Anya mítoszának értelmiségi dicshimnusza - a falusi nő a hegyi nyomorból tanítói fizetése ellenében tanulni küldi okos kis fiait (a lány persze otthon marad dolgozni, még csak az kéne!) a kolostorba, aztán a nagy Krakkóba, hogy urak legyenek. Mindeközben megharcol a hideggel, az éhséggel, az ördöggel, a pappal, de mindenek előtt a férjével, akinek nem fér a fejébe, miért is kellene halálra dolgoznia magát, hogy aztán még csak ne is legyen kire hagynia a földet, mert a gyerekek hivatalnokok. A könyv meglepő vonásainak egyike a gúnyos realizmus - szegény tényleg halálra dolgozza magát, de az anyát még ez sem akadályozza meg abban, hogy kitaníttassa a drágákat. A másik valami furcsa, bár néhol kegyetlen protofeminizmus: a költővé serdülő fiú nemhogy anyjának ajánlaná első drámazsengéjét, de szerzőségét is úgy tünteti fel: Wladyslaw Porebski, Magdalena Porebska fia. (Feministák emlékezhetnek, hasonlóan jellemzi magát Jolanta Brach-Czaina a Blony umyslu kezdetén.) A könyvben az isteni tervnek vélt/álcázott kombinálással együtt is fájdalmasan egysíkú a női főhős, bár nekem hasznos, hogy minduntalan Máriához hasonlítgatja magát és szentekkel vetik össze, hogy Bibliaként forgatják Skargát és nahát, csak nem Czestochowa védelmét játsszák Krakkóban, mikor valószínűleg életében először eljut színházba. A könyvben nincs humor, nincs önirónia, nem vet semmiféle általános társadalmi, kulturális vagy egyéb problémát, de sok a pátosz, a szájbarágós lelkiség és a hazafiság. Biztosan jó volt valamire a korban (1897-ben jelent meg először) - nekem pedig még annál is biztosabb, hogy jó lesz valamire. (Egyébként az élet szokás szerint kalandosabb a könyvnél - érdemes a lengyelül tudóknak megírni a Wladyslaw Orkanról szóló Wikipedia-szócikket, mely szerint sosem jutott el az érettségiig, bár ettől még a korban a maga módján fontos szerző lett; az anya pedig, akinek a képe is megtekinthető az oldalon, nem évente, hanem havonta egyszer tette meg gyalog a 70 kilométeres utat, hogy enni vigyen a fiainak...)

A tegnapi találkozó Magdalena Srodával a WSNHiD-n: elsősorban a Kongres Kobietre és az alakuló árnyékkormányra, részben az őszi választásokra volt kiélezve. Alapvetően minden azon múlna, hogy az aktív nők a politikában is aktívak legyenek és hogy a pártvezetők beváltsák a mostanában hangoztatott ígéreteket negyven százalékokról és listavezető helyekről. Ahogy egy, a közelmúltban végzett kutatás is mutatja, a médiák biztosan nem fognak segíteni: a közszolgálati tévék közéleti műsoraiban csak a résztvevők 10%-a nő - meglepő módon a kereskedelmi tévék esetében ez 40%, bár szakértők helyett mindenütt egyre gyakrabban celebeket és újságírókat hívnak meg... Ebből is látszik, hogy főleg olyan dolgok hangzottak el, amik el szoktak hangozni: bölcsődére nincs pénz, focira van; az öregedő népesség gondjait nem oldja meg a hagyományos szerepek erőltetése; vannak kompetens nők, de vagy elrettenti őket a politika, vagy nem érzik szükségét a működésükhöz, az érvényesülni vágyó nők viszont a saját érdekükben nem foglalkoznak női ügyekkel, hanem inkább külüggyel - vagy akár sporttal. Jó összegzés csak a "miért nincs radikális feminizmus Lengyelországban?"-kérdésre hangzott el: mert nem is lehetett volna. Egy: itt sosem volt középosztály, nem ismer Sroda egyetlen nőt sem, aki a férje villájába zárva töltené napjait azon merengve, hogy többre vágyik. Kettő: a protestánsokhoz képest a katolikus Lengyelországban van pozitív nőkép Mária alakjában. Három: a lengyel nők mindig is dolgoztak. Négy: a hivatalos kultúra a felosztás alatt a megszállók kezében volt, otthon viszont a nők kezében volt a hatalom. Úgyhogy:

http://www.stowarzyszeniekongreskobiet.pl/

*Ohhó, mert nekem ilyen is van - kemény fedeles, tele könyvek és találkozók jegyzeteivel és recenzióvázlatokkal! A mostanin épp zebraszerűségek legelnek, az imádott Illustris terméke, és a felénél se tartok - értsd 90 A4-es kockás telt be, ami azért egy hozzám hasonló grafomántól nem olyan sok. A krakkói kutatásom gumival záródó, könyvjelzőkkel ellátott, újrahasznosított-kockásban pihen - a régi laptopom alatt, mert ha nem áll emelvényen, átforrósodik és egyszerűen kikapcsol. Vicces fiú ő is - majd ha egyszer megemlékezek az összes volt és való íróeszközömről...