Egy poszt az önigazolásra - miért olvashat egy feminista nyugodt szívvel és lélekkel Sapkowskit?

Egy. Az egész Utolsó kívánság egyik főmotívuma a másság és az ahhoz kapcsolódó nehézségek. Geralt nem ember. Nivellen sem ember. Gébics sem ember. Yennefer sem ember. Mégis, valamiért mind azok szeretnének lenni, megtagadva a maguk csupa értékkel felruházott másságát. És akkor még nem is beszéltünk a többi csodás lényről, a kultúrák különbözőségéről, a vallási pluralitásról. A hőseinkként felsorakozó csodás szerzetekkel szemben az emberek homogén csoportja áll, akik semmilyen szempontból nem akarnak megértéssel vagy megbocsátással viseltetni az irányukba, akik a szabályozásban és az intrikákban találják meg a lényegüket, akik kiirtanák a szörnyekkel leszámoló vajákot és a tündéket, hogy a világon csak emberek éljenek.

Kettő. A regényben ábrázolt nőalakok között nem egykönnyen találunk sematikus karaktereket, Sapkowski nem áldoz túl sok szót se Libuséra, se Errdil tündefeleségére. Ha egy nő megjelenik, biztosak lehetünk benne, hogy rendkívüli hatalma lesz, amit hősünk legfeljebb hatalmas külső/belső harc árán győz le. Még az életükre törő Vereena halála is megrázza, és akkor nem beszéltünk Gébics és a blavikeni mészárlás kísértetéről, sem arról, hogy Geralt halálosan beleszeret az egyetlen nőbe, akinek hozzá mérhető ereje van. Az utolsó kívánság hét történetéből egyetlen egyben sem elhanyagolható a nők szerepe, legyenek akár vérszomjas ellenségek, tehetséges uralkodók vagy hatalmas varázslók. Calanthe királynő például rendkívül üdítő jeleség a magatehetetlenül hisztiző Neville várbíró vagy a hatalmát megszilárdítani képtelen, vérfertőző Foltest mellett, még akkor is, ha tele van gyarló, emberi vonásokkal.

Három. A nők a másság spirituális megtestesítői, az életadók, a korrupt emberi papsággal szemben a misztikus erő birtokosai. Nenneke olyan növényeket éltet, amik már nem léteznek a világban, ha hihetünk Melitelében, ha nem. És valljuk be, Geralt minden racionalizmusa ellenére nehezen tagadhatja meg a Danamebivel való találkozás után, hogy a termékenység istenei nemhogy élnek, de köztünk járnak. Papnő átkozza el Nivellent, papnő "átka" űzi el a dzsinnt, papnő adja neki vissza az életkedvét az első oldalon, még ha egészen hétköznapi - vagy inkább, éjszakai - varázslattal is. Ehhez képest az, hogy Krepp főpap ki tud csiholni magából egy aprócska varázslatocskát, amivel megszilárdít egy már létező térkaput, elég gyenge mutatvány. Lehet, hogy a vajákok egytől egyig férfiak, de sok mindent felhasználnak, ami női tudománynak minősül - ha más nem, a főzeteket.

Négy. De ezt csak félve mondom: a mi vajákunk sem egy fenenagy macsó. Piszkosul jól harcol, tudja, mi kell egy nőnek... Hoppá, tudja, mi kell egy nőnek, márpedig a macsó nem ezzel kezdődik. Még csak inni se szeret. A legjobb barátja egy költő. Csupa olyan nő mozgatja meg a fantáziáját, akin nem tud uralkodni, akivel egyenlőkként viszonyulhatnak egymáshoz, akik a harcban, az ágyban, meg egy jó kis vitában is a partnerei. És tele van érzelmekkel. Geralt egy élő, lélegző karakter, éppen ezért szeretem ezt a könyvet.

(De igazából a legfőbb, zsigeri érvem: én tényleg szörnyen megkedveltem ezt a morcona fickót, és nem tennék ilyesmit, ha valami alapvető ellentétünk lenne :))

Úgy alakult, hogy bekísértem Istvánt az egyetem idegen nyelvi könyvtárába, és ha már arra jártam, elvégeztem egy kísérletet - kíváncsi voltam, milyen következtetéseket vonhat le a magyar nőirodalom létéről vagy nemlétéről az egyszeri lengyel, akinek csak az ott található könyvekhez van hozzáférése. Az eredmény igazolta a szokványos "magyaros" pesszimizmusomat: találtam egy Nemes Nagy Ágnes-kötetet, néhány Jókai Annát, egy Szabó Magdát és egy Kaffka Margitot. A szakirodalom a kortársak közül a fentieken kívül megemlítette még Galgóczi Erzsébetet. Egy magyar-német Jelenkor-antológiában találtam még néhány kortárs költőnőt, kevésbé kortársakból egész antológiányit. A többi néma csönd. Ez alapján elég rövid választ adhatnék a konferencián márciusban: Nem, nincs nőirodalom Magyarországon, legalábbis túlzás lenne elszigetelt jelenségeket annak nevezni. Még jó, hogy nem vagyok a fent említett egyszeri lengyel. És jó, hogy épp van egy cikk az aktuális Tekstualiában a magyar nőirodalomról lengyel szemmel (link lent). Viszont volt szórakoztató mozzanata is a lapozgatásnak - megtaláltam a rejtélyes módon idekeveredett négy Szépirodalmi Figyelő egyikében István első recenzióját, 2002-ből :)

http://www.tekstualia.pl/index.php?DZIAL=teksty&ID=534

Illetve, hirtelen eszembe jutott, hogy múlt héten a városban kalandozva találkoztam egy igazán különös backlash-lényecskével az olcsó könyvesboltban - nagy sajnálatomra nem is a feledésre ítélt leárazottak között. (Bár, tegyük hozzá, sokszor vannak ott egész jó könyvek, mint a nyáron tárgyalt Ojciec odchodzi, és fontos szerzők is, mint Nahacz, akinek utolsó regénye hónapokon belül a féláras sávba jutott...) Tehát a mű: Bylam feministka (The Confessions of an Ex-Feminist), Lorraine V. Murray tollából. Röviden: tisztes katolikus lánykát az egyetemen istentagadásra csábítják a gaz feministák, hogy aztán évekkel később doktori címe birtokában a katedráról támadja az Urat, sőt, egyetlen magzatát is elvetesse, mivel rajongva tisztelt ideológiája szerint ez egy hajadon feminista egyetlen válasza a pozitív terhességi tesztre. Megcsömörlik, visszatér a nyájba, de még elmeséli: feminista volt. Te jó ég. Az ilyen marhaságok miatt kezdek attól félni, hogy a filozófusbűnözés után a következő jelszó a feministabűnözés lesz, és akkor nekem végleg befellegzett. Én elhiszem, hogy a hatvanas évek radikalizmusa akaratán kívül rosszul befolyásolhatott néhány eltévelyedett lelket, aki alapjában véve hajlamos a fanatizálódásra, és elfogadom, hogy Kelet-/Közép-Európából szemlélve elképzelhetetlen a hatvanas évek nőmozgalma (vagy bármilyen tömegesnek mondható nőmozgalom), de ez túlzás. Aki mégis a hölggyel lenne, aki tagadhatatlanul remekül érzi magát visszakapott newages keresztény köntösében az itt megtekintheti a honlapját:

http://userwww.service.emory.edu/~lmurra2/lorrainevmurray/

Rövidhírek: semmi hír se az Eötvösről, se a konferenciáról, két héten belül visszakapom a korrektúrát, áprilisban megjelenik az Ewa Thompson-fordításom a Kommentárban, lassan lejönnek itt-ott a recenzióim (Dasa Drndic Sonnenschein-ja kifejezetten jól értelmezhető a nők háborús szerepével/tragédiáival kapcsolatos tabuk szempontjából, de erről majd talán később). Most Ruta Tannenbaum-reci, nem menekülök, tavaly ilyenkor is úgy volt, hogy recenzálom, csakhogy pont kiestünk az EXIT-brigádból. Dolgozaton, referátumon, disszertáción dolgozok, próbálom összerakni a B-terv pályázati anyagot, és alig várom, hogy megnézzem 2011 valamelyik lengyel backlash-filmjét - ki gondolta volna, hogy tegnap a The King's Speech előtt kettőnek is láthatom az előzetesét? Egyelőre a Wolna zensko meska izgat jobban. És persze nemsokára Varsó, ó, kirándulás, és remélem, titokban egy kis terepmunka. Még jelentkezek - ha más nem, a fordítással.

Miedzy kobietami wojna. O wrogosci i wladzy w operze "Maria Stuarda". Teatr Wielki, 18:00.

Meghívott beszélgetők: dr Agnieszka Graff (UW, amerikanisztika +gender - de van-e, ki e nevet nem ismeri?), dr Maria Solarska (UAM, történelem tanszék, +gender), dyr. Renata Borowska – Juszczyńska (TW, művészeti vezető). A beszéletést vezeti: Bogna Kociołowicz – Wiśniewska (KONSOLA, civilben szociológus).

De miért is lehet a nők között nézeteltérés, versengés vagy agresszió? Talán a férfiak miatt? Talán mert a házassággal akarunk feljebb és feljebb emelkedni? És akinek sikerül, azt még jobban gyűlöljük? A jelenség a férfiagresszióhoz képest láthatatlan, épp ezért olyan fontos. - Ezzel indította Bogna a beszélgetést a színház egyik tágas előterében, amit a szokásos genderközeli eseményekkel ellentétben ezúttal sétapálcás (!) öreg hölgyek és kalapos urak töltöttek meg jórészt, az egyetemről talán egyetlen ismerőst sem láttam (vizsgaidőszak?), a Konsolásokkal pedig, úgy tűnik, nincs átfedés, mi irodalmárok tudóskodunk, ők cselekednek. Ennyit a hangulatról, következzen az összefoglaló. Félreértés ne essék, az operáról esett a legkevesebb szó. Nekem - mint az illusztráció is mutatja - külön öröm volt, hogy végre dedikálást szerezhettem az Agnieszka Graff-összesemhez, még akkor is, ha mikor meglátta a stócot, elhagyta az ajkát egy halk O, kurde... Maratoni bejegyzés következik!

RB-J: A színház idén a Nők Éve program keretében az operákon keresztül kívánja bemutatni a különböző nőalakokat, a sort az 1835-ben bemutatott Stuart Maria nyitja. Nem vágyik ezzel a vezetőség semmi különösebb hírnévre, még csak nem is valami különös misszió a részükről, hiszen a következő a Férfi Éve lesz. Visszatérve a darabhoz: a skót királynő történetét meséli el, aki Franciaországban nevelkedett, ott is ment először férjhez, és már özvegyként érkezett Skóciába, ahol újra megházasodott. Élete csupa politikai és vallási botrány volt, hiszen katolikus hitet vallott, és a toleránsnak mondható Franciaországban nevelkedett. Amikor gyanúba keveredik, hogy megölte a férjét, Angliába szökik, ahol végül I. Erzsébet parancsára végzik ki. Az opera cselekménye a letartóztatás után veszi kezdetét, Mária dadájával és börtönőreivel folytatott beszélgetéseiből, udvari intrikákból ismerjük meg a történetet. Mária mindvégig arra vár, hogy úgy beszélhessen Erzsébettel, mint aki a partnere, és aki megkegyelmez majd neki, de a találkozójuk végül épp ellenkező eredményt hoz: Erzsébet meghozza a halálos ítéletet. Az opera librettója történelmi forrásokra támaszkodik, de azért nem teljesen hiteles, inkább a hatalomról és a jogokról szól. Stuart Mária úgy érzi, trónörökösként több joggal bír, így aztán Erzsébet joggal érzi fenyegetve magát. Az ügy precedenssé válik, hiszen első ízben ítélnek el királynőt - ezért térhetnek majd vissza hozzá a francia forradalom idején. De a hatalmi harcon túl emberi játszma is zajlik a szerelemért két különböző karakterű nő között. Stuart Maria nagyon őszinte, nagyon egyszerűen fejezi ki magát. Erzsébet rafinált, rideg, nagyon tisztának szeretné láttatni magát, akármilyen kegyetlen is tud lenni a döntéseiben. A librettó nem ígér feloldást az ehhez hasonló konfliktusokban - ha más nem, a büszkeségünk miatt.

AG: Azzal, hogy ezt a címet válaszottuk a beszélgetésnek, kicsit magunk is behódolunk a patriarchális sztereotípiának, mely szerint a nők között nincs barátság, és ami szerint ha a nők bármi férfiasnak mondhatót tesznek (verekednek, isznak, terroristává válnak), sokkal elvetemültebbé válnak abban a férfiaknál. Amerikában ma háború dúl az anyák között, de kicsiben ezt látjuk ma a Wysokie Obcasy levelezési rovatában is, ahol egymásnak estek a kisgyermekes dolgozók és az otthon maradottak. Ha meg akarjuk válaszolni a nők egymás közötti agressziójára vonatkozó kérdést, két út áll előttünk: vagy elemezni kezdjük a szörnyű női lelket, vagy megpróbáljuk kitalálni, miért is hisszük azt, hogy a nők között nem létezhet barátság. A statisztikák ugyanis éppen azt mutatják, hogy a nők legtöbb barátja nő, a férfiaknak viszont gyakran egyáltalán nem alakulnak ki szoros barátságai, és ha mégis, a feleségüket nevezik meg legjobb barátjukként. Húsz éve Susan Faludi backlashként írt erről a jelenségről, a nőmozgalom eredményeire adott negatív válaszként.Az újságok akkoriban rendszeresen írtak a feminizmus vereségéről és haláláról, a karriertől szenvedő nőkről, akik mégsem akarják az egyenlőséget, de ide tartozott a terméketlenség vírusszerű terjedése is, vagy a nők munkahelyi kiégése. Kezdett úgy tűnni, mintha csak nők járnának pszichoterápiára, a férfiasság válságba került volna (lsd. lengyel Newsweek borítóiról írt tanulmánya). Ezen elbeszélések szerint a szinglik elárasztották Lengyelországot, gyermekek milliót téve boldogtalanná. Csak így merülhetnek fel például olyan elképesztő érvek a böcsödék állami támogatásáról szóló vitákban, hogy az ilyen intézmények skizofréniát okoznak a gyerekeknél. Olyan ez kicsit, mint Michael Douglas és Glenn Close párosa a Végzetes vonzerőben, ahol a jó feleség elpusztítja a gaz csábítót, mi pedig örülünk ennek. Hozzájárul a backlash elterjedéséhez a szociobiológia népszerűsége - ha a női szerepek megvitatására kerül sor, valamiért mindig hívnak egy papot és egy szociobiológust, aki elmagyarázza, hogy a majomlány természete szerint monogám, a majomfiú pedig poligám és uralkodik a nőstényen, úgyhogy így van ez jól. Olyanannyira elterjedt ez a nézet, hogy manapság minden gimnazista hallotta már a "Női agy - férfiész" (David Jessel, Anne Moir, eredeti cím: BrainSex) című könyvről.Faludi ezt a sok marhaságot mind a patriarchátus válaszának tartja, egyébként teljesen észszerű védekezési mechanizmusnak - de fontos megjegyezni, hogy ez nem csak a férfiak háborúja a nőkkel, mert rengeteg nők, különösen a konzervatív beállítottságúak, sokat nyernek a patriarchátuson. Végső soron két szempontból is hazug ez az ideológia: először is, mert azt állítja, hogy a feminizmus sikeres; és másodszor, mert azt állítja, hogy a nők ettől boldogtalanok. Ettől még persze a nőknek vannak egymás között konfliktusaik, de semmivel sem inkább, mint a férfiaknak.

Lengyelország helyzete azért különleges, mert itt feminizmus nélkül jött létre a backlash, vagyis a lengyel média válasza anélkül jött létre, hogy a lengyel feminizmus valaha is igazán jelentős mozgalommá vált volna. Valamiért mégis népszerű például Faludi kedvenc backlash-mítosza, hogy egy negyvenéves nőnek pont annyi esélye van férjhez menni, mint hogy a terroristák elrabolják. Szamárság. (Ezen a ponton felkacagott mögöttem egy bő hatvanas "néni".) De mégis miért lehet Lengyelországban backlash? Több elmélet is kínálkozik. Az első, hogy importáltuk. Csak. De valljuk be, ez nem túl meggyőző. A második, hogy egyszerre van feminizmus és backlash, hiszen mindkettő 2000 körül kapott szárnyra, amikor a feminizmus megjelent a tömegmédiában, először rendezték meg a Manifát, megjelentek az első könyvek. A harmadik, és AG szerint legmeggyőzőbb elmélet szerint az ok a mítoszban rejlik, mely szerint a kommunizmus alatt a nőknek reális hatalma volt. Ezt a mítoszt népszerűsíti a Seksmisja, amit legalább évente egyszer leadnak a tévében, és amiről gyors körkérdés után kiderült, hogy a tömött teremben mindenki látta. Valahogyan - tévesen - a PRL-t (Lengyel Népköztársaság) azonosítjuk a feminiszmussal, így jöhet létre a "Szexmisszió utáni patriarchátus". Ehhez társul még a nacionalizmus, ami felerősíti az igazi nő, az igazi anya képét, és a félelem az europaizálódástól. Ennek a backlash-jelenségnek a fő arcai Giertych és a Mlodziez Wszechpolska, akik valahol másutt a muzulmánok vagy a kisebbségek ellen lépnének fel, itt viszont a feministák és az abrotusz ellen. Tehát Lengyelországban tulajdonképpen a feminizmus helyett van backlash, ami egyúttal el is lehetetleníti a feminizmus kibontakozását. A média démonizálja a női hatalmat, a hatalommal bíró nőket ridegnek, túl racionálisnak, számítónak írják le, akiknek nem sikerül hatalomhoz jutni, azokat pedig hisztérikának. Ezek a sztereotípiák agresszívak, képtelenek vagyunk például elképzelni, hogy egy politikusnő jó fej lehet. Mivel pedig egyetlen fiatal lány se akar se számítónak, se hisztisnek tűnik, még a diákönkormányzat elnőkségébe se jelentkeznek...

MS: osztja AG aggodalmát a beszélgetés címében megjelenő "háború" kifejezéssel kapcsolatban, mert ha egy mód van rá, senki között nem hirdetné meg. Hogy mi van az operában? Egyetlen nő van benne, aki megfelel a sztereotípiáknak: Stuart Mária. Erzsébet nem is igazi nő, megszünt nő lenni azáltal, hogy hatalomra tett szert. A hatalom pedig férfias, tehát a hatalommal bíró nő nem lehet nő. A nő ugyanis a társadalomban csak a férfihoz viszonyítva jelenhet meg. A nő természete leírja tulajdonságait és lényegét. A biológiai érvelés egyik legnagyobb hibája, hogy azoknak a többsége, akik használják, egyáltalán nem ért a biológiához, egyszerűen csak elfogadja feltétlen tekintélyét és hatását a társadalom működésére, ami ugye a természet rendjét hivatott újraalkotni. Érdekes, hogy a monogámia kérdésében a majmokhoz mérjük magunkat, de nem kurkásszuk egymást társaságban, vagyis teljesen esetlegesen választottuk ki épp ezt a viselkedésmintát mérvadónak. Körülbelül ennyi értelme van annak az érvelésnek is, ami a férfiak fizikai erejét és agresszióját, vagy a gyengék túlélését hozza föl. Megfeledkezünk arról, hogy a természetet mi írjuk le, mi magyarázzuk úgy, hogy igazolja a társadalmi rendet. Senki sem tudja személyesen a Természetet kérdőre vonni, hogy az megmagyarázhassa a jelenségeket, minden magyarázat csak a mi interpretációnk eredménye. Mi csak azt látjuk, hogy vannak férfi-női viszonyok, amik kettejük eltérését mutatják, és ez a viszony mindig a következő: a nők különböznek a férfiaktól, és nem fordítva, mert a férfiaknak van hatalma, a nőknek pedig nincs.

Miért harcolnak a nők egymás között? Mert hatalmuk nem lehet senki fölött - de akkor meg mi értelme van a harcnak, a rivalizációnak? Mert háborúnak nevezni túlzás, elvégre együtt is működnek. Nem tudom, miért harcolnak. Talán a saját helyzetüket akarják elviselhetőbbé tenni azáltal, hogy a hatalommal bírókhoz közelebb kerülnek. De persze ott van a nők rejtett hatalmáról szóló, erősen túlzó feltevés is. Vegyük például az igazgató és a titkárnő esetét: a feltevés hívei szerint ugyan elvileg az igazgató igazgat, de mégsem megy semmire a titkárnő nélkül. De vegyük észre, hogy ettől még a titkárnő nem uralkodik, mert nem ő hozza a döntéseket, mert hiába ő tárcsáz, nem ő folytatja a tárgyalásokat.

A különbségek hangsúlyozása a nők szerint feloldja majd az egyenlőtlenséget, de pusztán a különbözőség beismerése sosem fog egyenlőséget teremteni, hiszen a különbség éppen a hatalmi hierarchiában áll, amit a beismeréssel még inkább megszilárdít. A férfiak hatalmán semmit sem változtat, ha beismerik, hogy a nők kedvesebbek, szebbek és úgy általában jobb emberek, akik fölött nekik hatalmuk van. Az egymást kiegészítő női és férfitermészet nem egyenlő. Az egyikük dolgozik, a másik aládolgozik, az egyiküknek hatalma van, a másik az alárendeltje - a kép teljes ugyan, hiszen az egyiknek ing kell, a másik meg kivasalja, de nincs ebben semmiféle egyenlőség. Az úr és a rabszolga sem egyenlőkként, szabad akaratukból egyeztek meg a világ rendjében.

Az egyenlőség hirdetése valamiképp egyértelmű, vagy van, vagy lesz, elvégre mostanra a nőknek lehet saját bankszámlája, hogy arra kapják a saját fizetésüket és utazhatnak egyedül. Tényleg kisebb az egyenlőtlenség, mint ötven éve, de egyenlőtlenség van. Van ugyan üzletasszony Barbie, de pontosan ugyanaz a baba a ruha alatt, mint a stewardess vagy az anyuka.

Ezt a rendszert bizonyos láthatatlan evidenciák tartják fent. Az első a heterogámia, annak az egyértelműsége, hogy a nő férfit keres. A második az, hogy csak a hatalommal rendelkező férfit tartjuk férfiasnak, a hierarchiában alacsony helyet elfoglaló nem vonzó a számunkra. A harmadik, hogy a nők természetes hajlama a gondoskodás. A negyedik, hogy míg a lányok hordhatnak nadrágot, a férfi nem viselhet szoknyát, míg egy nő lehet hegesztő, egy férfi nem választhat női hivatást, mert ezzel lealacsonyítaná magát. Az ötödik, hogy a nőknek sokkal jobban kell alkalmazkodniuk a szépségideálhoz, mint a férfiaknak - vagyis ha egy nő csúnya, attól rosszabb köztársasági elnöknek tartjuk, míg egy férfi esetében ez fel sem merülhet.

Vegyük már észre, hogy nincs itt háború: együtt ülünk, szolidárisak vagyunk, és egyáltalán nem akarunk egymás torkának esni...

BK-W közbeszól, hogy eredetileg lett volna a vendégek között egy szociobiológus is, aki többek között a hímekért folytatott harchoz kötötte volna a rivalizációt - de a hölgy nem tudott megjelenni. Abban ő is egyetért, hogy mesterségesen létrehozott-táplált ez a vita.

AG: Meglepve veszi tudomásul, hogy e helyzetben a különbözőség védelmében kell fellépni, noha egész életében az egyenlőség szószólójaként tekintett magára. Valaha ő is úgy gondolta, hogy ne beszéljünk a különbségekről, mert akármit is mondanánk, csak kulturális alapon tehetjük, és a végén mindenképp nekünk kell vasalni. De tényleg nem lehetne semmi olyat mondani, ami nem a patriarchátus malmára hajtja a vizet? Ott van az empátia. Végeztek kísérleteket újszülött csecsemőkkel, és kiderült, hogy a kislányok könnyebben átveszik egymás érzelmeit, jobban egymásra vannak hangolva, mint a kisfiúk. Az empátia nem egyértelműen csak a másiknak való segítségnyújtást szolgálhatja - manipulálhatjuk is a segítségével egymást. Persze annak ellenére, hogy újszülötteknél ki lehet mutatni, nem feltétlenül biológiai különbség, de mégis okunk lehet ezt feltételezni. A patriarchátus csúnyán piedesztálra állította ezt a képességet a racionalizmust emelve föléje, ami persze férfi-dolog volna. Az ilyen kutatások és a saját megérzései fényében azt állítja, hogy ostobaság lenne teljességgel tagadni a különbözőséget, azzal a kitétellel, hogy az érvelésekben felhozott legtöbb jellemzően férfi vagy női tulajdonság jellemzően kulturális termék.

MS: Örül, hogy vitatkoznak vele, hiszen az mindig egy lehetőség a fejlődésre. Ő sem tagadná a puszta tényt, hogy a lány újszülöttek empatikusabbak, de mégsem szabad elfeledkezni arról, hogy nem mindegy, hogy ezt a tényt hogyan értelmezzük. Tény, hogy általában véve a racionális és érzelemmentes férfiasság értékelődik fel, de azért az empátiának mint együttérzésnek is vannak hívei. De akár azt is megkérdőjelezhetjük, hogy vajon ténylegesen szükségünk van-e az empátiára, és ha igen, sajnálhatjuk a szegény fiúkat és fejleszthetnénk őket e téren. Törekedhetnénk a tulajdonságok nemektől függetlenné tételére, hogy mindannyian birtokolhassuk a nemes emberi vonásokat. Úgyhogy hajoljunk csak a kisfiúk fölé a bölcsőben, és segítsünk nekik érezni!

BK-W: Vajon tényleg több barátja van a nőknek, vagy csak mondják? Tényleg barátságok ezek a barátságok?

AG: Személy szerint lehetetlennek tartja, hogy valakinek két-háromnál több barátja legyen, mert az egy komoly, mély szövetség. De vannak azok a lányok, akik ott vannak, akikre számítani lehet - belőlük lehet több. A kutatások azt mutatják, hogy a férfiaknak sokkal kevesebb közeli kapcsolata van, és sokkal jobban függenek a nőktől érzelmileg, mint fordítva. Ezért van, hogy özvegyen maradva sokkal magányosabbak és kevesebb ideig is élnek, mint a nők.

RB-J: Nemhogy nem háborúzik, de dolgozó és gyermeket nevelő anyaként azt kell mondania, hogy a nők segítenek neki a legtöbbet, és leginkább saját magával háborúzik, hogy a két szerepet valahogy egyensúlyba hozza. Nem háborúzik a munkatársnőivel sem, sokkal valószínűbb, hogy férfival akad komoly problémája, míg nőkkel legfeljebb összetűzésbe keveredik. Ha egy férfi kerül magas beosztásba, az minden férfival harcba kezd maga körül - de a nőknek más a helyzete.

BK-W: Akkor végül is a női voltunkból vagy pusztán a pozíciónkból fakad a rivalizáció?

RB-J: Egyértelműen a feladatból.

Közönség: Úgy tűnik, naturalizáljuk a kérdést, és közben megfeledkezünk arról, hogy a biológia is csak egy (jórészt férfiak által létrehozott) diskurzus, ahogy arról is, hogy vannak bizony homoszexuális majmok. És vannak nők, akik egyenesen szerelmesek egymásba.

MS: Így igaz, a biológiát is a társadalom tagjai írják. Érdekes például ebből a szempontból, ahogy a megtermékenyítés leírása megváltozott: eleinte megtámadta a passzív petesejtet a férfi ivarsejt, az pedig "életre kelt a csókjától". Ez is lehetett az oka annak, hogy csak a '90-es években kezdték el kutatni a petesejt aktivitását - hiszen az egész retorika azt sugallta, hogy az ilyen kutatás felesleges. Természetesen kiderült, hogy korántsem olyan passzív, mint azt hitték. Az emberek úgy írnak a biológiáról és az állatok viselkedéséről, hogy az nekik kényelmes legyen, mindenhol embereket és családokat akarnak látni, teljesen antropomorfizáljuk a természetet és társadalomba rendezzük az állatokat. Azért az is túlzás, ha a másik végpontot hangsúlyozzuk, hogy a nők nemhogy nem háborúznak, hanem szerelmeskednek, hiszen jó sok köztes helyzet van a kettő között. Hogy mi a megoldás a véres harc és az édes együttműködés között? Lássuk be, hogy a nők viszonyai sokfélék - ezért is jó, ha AG nyilvánosan vitatkozik vele, hiszen semmi értelme nem lenne a különbözőségünket ideológiai okokból palástolnunk. Hülyeség, hogy a férfiak csak csépelhetik egymást, a nők meg csak szorongathatják empatikusan a másik kezét. Hiába vannak fiziológiai különbségek, nem lehet ezek mentén az embereket kettéosztani.

BK-W: Ez a probléma is csak olyan, mint a betegségek, amiket a szépségipar talált ki, hogy újabb kozmatikumokat adhassanak el...

Közönség: Azért azt se felejtsük el, hogy elsősorban nem a biológusok terjesztik ezeket a nézeteket, hanem az újságírók; mint ahogy például a sajtó kapta fel azt az idióta tételt is, hogy mivel egy bizonyos majomfaj nőstényei gyakrabban használják a botot eszközként, a nőknek természetes hajlamuk van a babázásra.

AG: Van olyan mű, ami nem keveri össze a szociobiológiát a népszerűsítő cikkekkel (A nő intim földrajza), ezért is szomorú, hogy Lengyelországban vannak olyanok, mint Szlendak, akik tudós létükre tudományosnak álcázott marhaságokat hirdetnek a sajtóban. Ezzel persze nem akarja tagadni azoknak a hozzá nem értő újságíróknak a felelősségét, akikre egyszerűen kiosztják a feladatot a szerkesztőségben, hogy írjanak egy újabb cikket a gaz feministákról.

MS: Ostobaság a hímek és nőstények világát a férfiak és nők világával összevetni - még ebben a teremben sem mindenki nőstény/hím, és még csak nem is minden nőnemű nő, akármit is mondjon Beauvoir.

Közönség: Néprajzosként arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyerekek nemi szerepekre nevelése jóval születés előtt megkezdődik, amint a szülők megismerik a születendő gyermek nemét. A 19. századi Szerbiában például a fiút váró anya nem főzhetett levest, hanem húst kellett készítenie, méghozzá semmiképp sem nyulat, mert akkor a fia gyáva lett volna. A gyerekvárás ma is épp ilyen ritualizált - falun például ma is élnek olyan nézetek, hogy a fiút váró nőnek nem árt egy vodka takarítás előtt, vagy hogy nem hordhat élénk színű ruhákat.

BK-W:Ugyanezt igazolják azok a kísérletek, amikor az újszülött neméről félretájékoztatottak a kapott információnak megfelelően véltek férfias vagy nőies jegyeket felfedezni a babán... Utolsó kérdés: miért van az, hogy míg a férfiak közötti agressziót természetesnek, ha nem értékesnek tartjuk, a nők közöttit elképzelhetetlennek, az egyes eseteket pedig elszigetelt, különös jelenségeknek?

AG: Létezik különbség, még ha félünk is, hogy emiatt mi vasalhatjuk az ingeket. Fogalmunk sincs, milyen a különbözőség, amíg nincs egyenlőség - egyelőre várnunk kell... Mindenesetre jó, hogy volt, aki a nők által nyújtott segítséget emelte ki, mert Lengyelországban valahogy mindenkinek utálnia kellene az anyósát, rettegnie az anyjától és megvetnie azokat, akik dadusra bízzák a gyereket, aki biztosan megöli... Kár.

MS: Azért az is egy lehetséges válasz, hogy egész egyszerűen az agressziót mint olyat ítéljük el. Nem a nemekkel van gond, hanem a jelenséggel magával...

(A következő, februári találkozó témája: Ophélia, depresszió)

Linkek:

http://www.opera.poznan.pl/page.php/1/0/show/2420/ (húsz percnyi videó és képek)

http://knsg.blox.pl/2011/01/8222-Miedzy-kobietami-wojna-Owrogosci-iwladzy.html (rövid lengyel beszámoló)

Ezennel visszatértem a valóságba, egyenesen a közepébe. Az elmút két napot ide-odakapkodós posztfordítós örömmámorban töltöttem - de ideje újra nekilátni a munkának! Elkezdtem fordítani a Chutnik interjút, remélhetőleg pár napon belül - tehát a lengyel megjelenése előtt - közölni tudom a szerkesztőség áldásával. Lelkesen olvasom a Zadrát és a Wysokie Obcasyt, a mai számban Agnieszka Graff ír arról, mennyire ad(hat) optimizmusra okot, hogy törvényesítve lett a 35%. Recenziókat írok, némi nőirodalmi kötődéssel. Egyrészt M. Tóth Éva Anirámájáról, ami tulajdonképpen lehetne valamiféle női, szubjektív, személyközi (animációs) történetírás, de (egyelőre) mégsem tetszik: valahogy a személyesség nem hozzáad, inkább elvesz, a szubjektivitás nincs se a könyv, se az olvasó hasznára... A másik könyvesblogra megy: Chiquita, az élő baba, Kuba, siker, fény, csillogás... Az első hetven oldalt faltam, de valami hiányozni kezdett, és már-már ott tartok, hogy közönybe fullad az olvasás; és azt hiszem, most értettem meg, hogy mi is az, amikor egy nőt a legjobb szándékkal, de tárgyként kezelnek egy regényben. A fejleményekről persze tájékoztatom a kedves kzönséget. Ezen kívül visszacsöppentünk a konzultációs életbe, most úgy tűnik, márciusban prezentálom a kutatásom a komparativistáknak, ami azért sem a legjobb, mert márciusban, úgy néz ki, egy konferenciára mindenképp bejutok, ahol a magyarországi nőirodalomról fogok beszélni; hogy elmondhatom-e, miért nem olvasunk Chutnikot, továbbra is függőben. Ahogy az Eötvös is... Mindenesetre, ha alkalmam nyílna tisztességesen felkészülni a témából, lehet, hogy azzal foglalkoznék, miért olyan nehéz szláv mitológiai ihletettségű fantasyt magyarra fordítani - az elmúlt hónapokban azt hiszem, sikerült ráéreznem, miért akarhat valaki néprajz szakra menni, mert amennyi női és egyéb rémet felsorakoztatnak a szlávok, azt nézni is tereh; a néprajzi lexikon viszont a legtöbb esetben csak a sovánka lidércet hozza fel példának. Magyaroknak magyar rémeket!

Mindenesetre a bőrömből kibújva elindulok legdrágább férjemmel a héten másodszorra is moziba - csütörtökön Mundruczó és Frankenstein, sokkal jobb volt, mint amire számítottam; ma nyolckor Az élőhalottak éjszakája egy indie-zenekar élő kíséretével. Ha bármiért említésre méltó, természetesen közlöm, csak itt, a lengyelanya.blog.hu-n :)