2011. május 12, péntek

 2011.05.13. 13:55

No, harmadik napja fekszem itthon, úgyhogy most már hivatalos, hogy nem fekszem ki egykönnyen, de bevetettem mindent, hogy a lehető leghamarabb normalizálódjon a helyzet. Ma kénytelen voltam kimerészkedni a városba, mert beérkezett az előjegyzésem a könyvtárba - annak örömére, hogy nem tudok felkelni, belevetettem magam a hosszas memoárok olvasásába, amiket még az év elején jelölt ki számomra a kinti kontaktunk (akinek ma nem mehetek el az öko-femi-krimi szemináriumára, a szívem összetööört!) Ma reggel fejeztem be Joanna Olczak-Ronikiertől a W ogrodzie pamieci-t, azonnal nekilátok a Prosze bardzo-nak Anda Rottenbergtől, ami maga lenne a toxikus anya vallomása - alig várom! Addig is jó hírek az általános kétségbeesésben (nemleszhollaknunk-nemleszmitennünk-nemleszmunkánk-mileszvelünk) apró, de jó hírek: megjelent egy recenzióm a könyvesen, immár a saját nickemen, Istvánnak meglett a lengyel "lektorátusi" nyelvvizsgája és megjelent az bizonyos régen ígérgetett Sylwia Chutnik-beszélgetés a Pro Arteben! http://proarte.net.pl/wywiad116.html

 

 

Joanna Olczak-Ronikiej, W ogrodzie pamięci. Znak, 2001.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jelenségként talán fontosabb, mint műalkotásként, bár ez gyakori probléma a családtörténeteknél. Annak ellenére, hogy az első tíz oldalon csak sokadszorra jutottam túl, végül szinte letehetetlennek bizonyult a könyv, amiben egyrészt nyilván szerepet játszik a mások életébe való betekintés (szinte) mindannyiunkban bujkáló vágya és a saját családtörténet híján másokéba kapaszkodás, de leginkább az izgalmas magán-politikatörténet, ami kibontakozik. Mert bár szeretné a szerző, ha keménységük és pragmatikusságuk ellenére is hamisíthatatlanul "nőies" (ruci-cuki-muri) anyja és nagyanyja legyen a főhős, a legérdekesebb a családban Maks, aki lánglelkű romantikus patriótaként jelenik meg a századfordulón és a szovjet tisztogatás áldozatául esett kommunistaként búcsúzik tőlünk. Bizonyos kérdésektől nem kíméli meg a családot és az olvasót a szerző - cseppet sem spórol az iróniával, amikor arról esik szó, hogy a nagyanyja testvérei a szüleiktől kapott apanázsból lehettek világforradalmárok, de sajnos keveset tudunk meg róla, a saját érzéseiről és élményeiről, mert a történetnek a háború ködös évei utáni öntudatra ébredéssel vége szakad. Kár. Ahogy az is, hogy a szocialista párt fejlődése mellett sok más történeti szál elsikkad, pedig a könyv első pár fejezete sokat ígér az ébredező nőmozgalommal és a túlságosan mélyen sosem alvó lengyel antiszemitizmussal. Még a kis színesek is élvezetesek, mint amikor a családi kiadó könyveiről ír, de az anekdoták a századforduló táján élvezetes, de objektívabb történelemfoszlányoknak adják át a helyet. Kutatás-szempontból a legfontosabb a patriotizmus és a kirekesztettség, valamint az anya- és általában szülői szerepek sokasága, ami megjelenik a könyvben; bár nyilvánvalóan szűk a polgári perspektíva, amiben mindez megmutatkozik.

2011. április 12., Salon w Różach

A lányokról már sokszor és sokat írtam – most csak röviden. Sikeres találkozó volt a poznani, bár a facebook alapján épp rossz híreket kaptak projektekről, talán ez látszott rajtuk. Bemutatták az útikalauz második kötetét, készül a harmadik, szép lett a riportműhely Marcelinához köthető könyve is. Amit kiemelnek újra és újra, az a szubjektivitás: a válogatásban, a szerkesztésben, a szimpátiákban, és az ebből fakadó apró mozzanatok, mint a borító tervezése egy lelkes és hozzáértő grafikussal. Volt az első kötet tervei között zászló, alaktalan nő, arctalan asszony és ismeretlen, valamiért még pillangó is, míg végül nyert a trükkösen fóliázott, hol fel-, hol eltűnő nevek sora. Szóba kerül a postáskisasszonyok lakóközössége, az első egyetemi hallgatók és a Schindler listájában agyonlőtt építésznő legendája is. Mit mondhatnánk? Krakkó halott nők élő történeteinek városa. És mi erre az utókor reakciója? Döntő többségében pozitív, bár egyszer egyéb okból (rengeteg aláírással egy petícióhoz) megjelent náluk egy nő, aki az ajtóból még visszavetette, hogy egyébként nem tetszett neki a könyv. Miért? Mert csupa zsidó van benne. Végtére is Krakkó lengyel város! Krakkóban még mindig nehéz beilleszkedni (lsd. megint csak: Marcelina Kulikowska) és nehéz nőnek lenni – ami abból is látszik, hogy ha adnak is pénz a bölcsödékre, tízszer annyit adnak a stadionra. És Krakkóban még csak nem is lesz Euro jövőre…

Mivel egy kis reklám mindig elkél, a Przewodniczka első kötete már csak online, de elérhető itt:

http://www.przestrzenkobiet.pl/images/DOWNLOAD/krakowski_szlak_kobiet_przewodniczka_tom%20i.pdf

A második továbbra is elérhető a szervezet irodájában (Placu Szczepański 5, III p., pok. 314., kedd-péntek 11.00-17.00.) A kiadvány ingyenes, de mindig jól jön nekik az adomány…

A harmadik kötet nyárra készül el, róla, a sétákról és a szervezetről több információ itt:

http://www.krakowskiszlakkobiet.pl/

http://www.mmpoznan.pl/367378/2011/4/13/krakowski-szlak-kobiet-w-poznanskim-salonie-w-rozach?category=kultura

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2011. április 12, Sabina Czajkowska beszélget Agata Jakubowskával

Tavaly ilyenkor mintha egyszer már dicsőítettem volna a Parkot azért, amit ismeretterjesztés címén művel, pedig akkor még nem is tudatosodott bennem, hogy a PWN kihelyezett tagozata. A találkozónak a Bookarest adott otthont, ami nagyjából az egyetlen hely a városban, ahol elsősorban szép és reménytelenül drága albumokat lehet venni. (A főtéri Księgarnia Powszechna tulajában ennél több a természetes életösztön, úgyhogy ott a szó szoros értelmében minden van, többek között egész tarka a választék lengyel képregényből.) Valaha gyönyörű saját épületük volt a Browarban, ahol jelenleg galéria üzemel, ők pedig leszorultak egy kicsi, nyomott hangulatú üzlethelyiségbe, amit azért persze igyekeznek – többek között a rendszeres programokkal – feldobni. Szükség is van erre: az Empik ellen egyre többen lázadnak, a kis könyvesboltoknak meg kell hát szervezniük a maguk kicsi, de lelkes közönségét.

Maga a találkozó a legjobbkor, vagy a legrosszabbkor volt, tekintve, hogy a közönség szinte megegyezett a Salon w Różach aktuális beszélgetése publikumával. Vagyis: elrohantunk. De addig is…

A könyv két részből áll. Az első történelmi esszéket tartalmaz a női művészetről a 17. századtól kezdődően. Kezdetben természetesen budoár-feladatként jelenik meg, olyan tevékenységként, amit egy elegáns és jól nevelt hölgynek művelnie kell. Ezután megismerhetjük az oktatás kezdeteit a 19. században, hogy aztán a századfordulón a társadalmi emancipációval együtt a művészeti is bekövetkezzen. Az első világháborúra a nők kiharcolják részvételi jogukat, egyre népszerűbbek lesznek  koedukált intézmények (Varsóban a hallgatók 60%-a nő!). A PRL-korszak után a ’89-2000 közötti politikai változások jelentik a keretet, majd Małgorzata Tatar ír az utolsó tíz évről. A második rész 26 művésznő életrajzát és rövid pályaképét tartalmazza (Magdalena Abakanowicz, Anna Baumgart, Anna Bilińska-Bohdanowicz, Olga Boznańska, Izabella Gustowska, Elżbieta Jabłońska, Katarzyna Kobro, Jadwiga Sawicka, Katarzyna Kozyra, Zofia Kulik, Ewa Kuryluk, Natalia LL (Lach-Lachowicz), Maria Ewa Łunkiewicz-Rogoyska, Jadwiga Maziarska, Teresa Murak, Fortunata Obrąpalska, Paulina Ołowska, Ewa Partum, Maria Pinińska-Bereś, Joanna Rajkowska, Hanna Rudzka-Cybis, Zofia Rydet, Monika Sosnowska, Zofia Stryjeńska, Alina Szapocznikow).

Agata Jakubowska bevallja, hogy nem az ő ötlete volt, hanem a kiadóé, vagyis egy ottani szerkesztőé, aki valaha a tanítványa volt az UJ Gender Studies programján. Először az volt a terv, hogy egyedül írja meg, de ez nagyjából lehetetlennek tűnt. Végül több szerző készítette el az esszéket és pályaképeket, és mind arról írtak, amivel egyébként is foglalkoznak – ebbe aztán belenyugodott a kiadó, és tetszett a szerzőknek is. Az érdekes nem is, hogy művésznőkről szól a kötet, hanem hogy kivétel nélkül nők írták. Persze lehetett volna olyan férfi művészettörténészt választani, aki művésznőkkel foglalkozik, de egyikük sem közelíti meg a kérdést gender-szempontból. Márpedig ez itt fontos. Volt még a szerkesztés ezen vonásának egy „politikai” oka is: szerkesztőként szerette volna, ha a könyv egyfajta manifesztum lesz, feminista állásfoglalás, ezért nem akarta mindenáron megtörni a nők egységét. Vagy inkább, vallotta be, egyáltalán nem.

Szóba kerül inspirációként az 1991-es „Artystki polskie”-kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumban. Lengyelországban ez volt az első ilyen kiállítás, holott a hasonló tárlatokat például New Yorkban a hetvenes években nyitották meg… Az, hogy a címmel visszautalnak rá, szerencsére nem okozott gondot az akkori szervezőnek, mivel a maguk részéről nagyon fontosnak tartják a kapcsolatot. Annak idején a rendezvény minden valaha élt lengyel alkotónő tára akart lenni, így hosszabb névsor szerepelhetett. Akkor úgy tűnt, egyetlen kiállítás egyszer és mindenkorra megoldja a dolgot, és utána aztán lehet majd mással foglalkozni. De nem így történt: ezt az egyszeri megemlékezést leszámítva továbbra sem foglalkoznak a művésznőkkel, újra és újra vissza kell hát térni hozzájuk. Időközben ráadásul a tudományos kritika is fejlődött, érdemes hát őket újra elővenni. Ha az első kiállítás meg is késett, a könyv nem; például Franciaországban is csak négy éve jelent meg hasonló mű, a kiállítások terén pedig újabb hullámokat tapasztalhatunk.

Felmerültek a kánonnal kapcsolatos kérdések is – azt gondolnánk, változatlan és történelemszemléletünktől független, de a nők, úgy tűnik, ha jelen is vannak, nem teljes számban és semmiképp sem a megfelelő hangsúllyal. A pályaképek sorában van valami végleges, de az esszékben sok a kitekintés. A szerkesztő elárulja, hogy az eredeti tervek szerint a válogatás ötven életrajzot tartalmazott volna, de praktikus – és anyagi – okokból csökkenteni kellett ezt a számot, hogy a szövegek ne váljanak enciklopédiaszerűvé. Sok mindenért kerültek be nők. Van, aki feminista dühből – mert az ő évfordulójáról senki sem emlékezett meg, míg az élettársával tele voltak a lapok. Maradtak ki olyanok, mint Ewa Partum – elvégre ’83 óta Németországban él, emiatt nem is nagyon jelenik meg a lengyel kritikában. Problémát okozott az alkotók kora is – mégis mikortól lehet pályáról beszélni?, ezért a legfiatalabb, 2000 után debütált művészek elsősorban Tatar esszéjében jelennek meg (tömegével, mert ő sem tudott választani). Nem voltak különösebb válogatási elvek azt leszámítva, hogy ne kizárólag avantgárd kerüljön be; szerencsére így is maradtak bent minden műfajból és korszakból.

Felmerül a kérdés, hogyan beszélhetünk-gondolkodhatunk feministaként a PRL idején alkotókról, hiszen ők maguk nem vallották magukat feministának Az irányzat nem is volt jelen, csak nyomokban, nehéz hát utólagosan bevezetni ezt a perspektívát. A sokáig unalmasnak tartott időrend itt válik hasznossá, mert képes összekötni a szerzők történetét a történelemmel. Még az is gondot jelent, hogy nem feltétlenül élnek Lengyelországban az alkotók – ennyiben ügyesebb (és szigorúbb) az emlegetett francia kötet címe (kb. Művésznők Franciaországban). Egyébként a nőiséget egyik kezdeményezés sem akarja véglegesen meghatározni, a cél, amiért a kiállításokon az alkotók, a kötetekben a szerzők összeállnak, inkább a reprezentáció és a konfrontáció. Definíciónál sokkal nagyobb szükség van a múltra; és tegyük hozzá, jövőre, mert ha a művészeti karokon sok nő is végez, elenyésző számban maradnak a pályán 10-15 év múltán is, nem jutnak be a tanári karokba, az üvegplafon tehát nagyon is létezik.

 

Hiánypótlás 3. Monologi Waginy

 2011.05.11. 17:19

A monológokról nehéz bármit is mondani. Persze, először ahányszor csak szóba kerül, védekezni kell, mert társaságban az ember kiejthet a száján a színház szóval egy mondatban bármit. Csak a vaginát ne. Pedig a magyar nyelvben nincs vele semmi különösebb gond, az emberek jó része nem ismeri, ha hallotta is, sosem használná, meg különben is: fenemód ostobán hangzik. Mindenesetre ha társaságban azt mondod, „képzeljétek, voltam a Vagina monológokon”, nagyon furcsa arckifejezéseket figyelhetsz meg. Kivéve feministák körében, mert ott mindenki egymás szavába vágva kezdi mesélni, hogy hol, mikor, kivel látta, mi fogta meg benne, vagy hogy mennyire szeretné végre megnézni. Szerencsére ilyen volt a közönség is: a lányok három előadásra kaptak jogot, és mindhárom teltházas volt a Dragon művelődési háznak becézett, többnyire ürességtől kongó szakaszában. (Én is csak előadó meghívottjaként jutottam jegyhez az utolsó pillanatban.) Szóval… pont olyan volt, mintha egy csapat lelkes és elkötelezett, jobbára tehetséges amatőr előadta volna, hogyan is nem/azonosulnak nők a testüknek ezzel az elszakíthatatlanul darabkájával. Hogyan zárkóznak el, hogyan forrnak össze, hogyan tagadják meg, hogyan fogadják el, hogyan szeretik vagy hogyan irtóznak. Benne volt az egész történelem, még ha dramaturgiailag ügyetlen is a kitekintés Haitira. Ez mégis csak eszme, ha szórakoztatni is vágyik. Ráadásul tényleg szórakoztat. A befolyt bevétel részben Haitira, részben a jövő évi fociesemények miatt a városban minden bizonnyal fellendülő emberkereskedelem és prostitúció ellen irányul. És így jó – ilyen darabokon, ilyen helyen, ilyen közönséggel ücsörögve el is felejti az ember, milyen kivételes helyzetben van.

Hogy milyen lehetett a Vagina-hét többi programja, nem tudhatom – voltak érdekesebbnél érdekesebb előadások, performanszok, kiállítások és filmek, de én csak egy barátnőm „vagináját” láttam, amit táskára festett (valami virágszerűségre kell gondolni, amire senki se gyanakodna), és tőle kaptam egy Iwona Demko-hologramot is egy kitáruló és összecsukódó plüss… arról, na. Eredetiben imazsámoly áll előtte. Hát, valahol el kell kezdeni. (Képek a linken.)

http://www.iwonademko.art.pl/rzezba/waginatyzm/waginatyzm.html

http://konsola.org.pl/ogladaj/?Monologi_Waginy&IDG=25&OD=0&CAT=1

(nemsokára... csak kicsit még rá kell készülni...)

http://poznan.naszemiasto.pl/artykul/839958,salon-w-rozach-spotkanie-z-agnieszka-klos-zdjecia,galeria,id,t,tm.html

süti beállítások módosítása