A lengyeleknek gyereknap, nekem meg a vég kezdetének tűnik - utolsó hónap, indul... Holnap vizsga a lengyel tanfolyamon (na jó, tudom...), pénteken referátum doktori szemináriumon a kutatásomról (ááá!), szombaton vagy érkezik az öcsém nyaralni, vagy nem, csütörtök-pénteken felvételi (jajj, jajj, jajj), hónap végéig pénzkereset, közben tovább fejlesztgetem a Lengyel Írónők Tárát (27 lap!), néha kicsit játszok a lengyelirodalom.lap.hu-val (172 link!), mindkettőnek csináltam lájkolható facebook-oldalt, elfogytak a V-recenziók, úgyhogy a könyv miatt épp nem fáj a fejem (hacsak nem indulna a következő jövő hónapban...), legkésőbb a felvételi után újra recenziót kell írnom, és mindeközben... Reggelente arra vágyom, hogy ha kinyitom a szemem, a hőség és a fény azt jelentse, hogy a tengerparton fekszek, a zúgás ne autó legyen, hanem a tenger morajlása, és semmit, de semmit, de semmit nem kelljen csinálni azon kívül, hogy mosolygunk egymásra. Így jár az, aki nem tudja rendesen megünnepelni a házassági évfordulóját... Ha épp akad időm, lázadok, és a Deadeye Dicket olvasom Vonneguttól, persze elő-előkapom Klost, ott pihen Brandys, és hétfőn szert tettem a Fundacja Przestrzenie Dialogu Izabela Jaruga-Nowackáról összeállított kiadványára is. Maga a bemutató elég lehangoló volt - a nemrég feldicsért főiskolán tartották még kevesebb reklámmal, így aztán négy beszélgetőre tizennégy hallgató jutott a nagyelőadóban, ami több, mint kellemetlen. A beszélgetők pedig, dacára annak, hogy aktivisták, politikusok, képviselők, meg voltak szeppenve. Talán azért, mert a helyzet azt sugallta, hogy senki sem kíváncsi Jaruga-Nowackára. Talán azért, amit be is vallottak - elég szomorú, hogy meg kellett halnia ahhoz, hogy ennyit foglalkozzanak vele. Talán csak a veszett kánikula volt. A beszélgetésből semmi új nem derült ki róla, a könyv miatt viszont egyáltalán nem kell szégyenkezni: szép megemlékező kiadvány, nem merész céllal, nem széles közönségnek - de azt hozza is. A sok patetikus smolenski gesztus között igazán szimpatikus. (Drogi równosci. Izabela Jaruga-Nowacka - polityczka, feministka, dzialaczka lewicy, pod redakcja Beaty Maciejewskiej, Katarzyny Kadzieli i Zuzanny Dabrowskiej. Gdansk: Fundacja Przestrzenie Dialogu, 2011.; eletronikus változata elérhető itt: http://www.przestrzeniedialogu.org/download/drogi_rownosci_www.pdf)

Kitört a Juwenalia, lázban a város, én pedig igyekszem pótolni a feledékenységem, ha már nem ropom az ifjakkal. Mint Gregor Samsa itt:

Egyrészt be akartam számolni arról, micsoda őszinte döbbenet volt a Humán Főiskola kedden - élhetetlen államis bölcsészként mindig azt gondoltam, magániskolákba csak gazdagok és ostobák járnak, akik nem tudnak mit csinálni a pénzükkel, ezért más gazdagoknak adják. Jelentem, az a főiskola döbbenetesen jó kortárs gyűjteményecskét tárol a folyosókon, az udvaron, de még az előadókban is. És ha a Srodát kérdezgető lány nem is volt éppen a topon, azért egészen biztosan akad ott is tehetségesebb a lelkesek mellett.

És végül, hogy még több meglepetésről essen szó: hasznosnak bizonyult számomra a FAKT. Sankturia polskie címmel kiadott albuma. Hónapok óta állt a polcon, de az elképesztően rossz képek elijesztettek. Pedig. A szerkesztés kifejezetten okos: történet, építészet, ima, az ikon/szobor szimbolikája, II János Pál látogatása. Az olyan kívülálló, mint én, csak úgy ragyog, amikor az orra alá dugják az információkat - melyik szentély is inkább patrióta, hol is nevezik meg Máriát a lengyel anyák mintájaként, hol állítottak szobrot a Lengyel Anyának, miért is van az, hogy még a Kolbe atyához zarándoklók is valójában a Szűzhöz kerülnek közel. Köszönöm néked, Fakt! És legalább a varsói vonaton sem méregetett senki sandán - el tudja képzelni azt egy magyar, hogy teljesen normálisnak tartanak az útitársak egy huszonéves nőt, aki szent helyekről összeállított színes albumot forgat a gyorson?!

A ma esti program Brandys, Matka Królów. Nemsokára jelentkezem. (Ha más nem, a halogatott Klos-beszámolóval... Vagy a szomorú hírrel, hogy a wikia megszabadult tőlem - rengeteg energiát igényelne egy saját oldal, és így, hogy egyből éles a Lengyel Írónők Tára, nem adják meg nekem azt az örömet, hogy lassan építgesek... és elveszik, vagy megszüntetik, hajjaj!)

PS: csakazértis küzdök és bízva bízok, pedig ez a Wikia tényleg nem olyan egyértelmű, mint mondjuk a startlap, ha már az önkéntes kultúrharcosi tevékenységemnél tartunk. Szóval: Lengyel Írónők Tára Wiki,

http://lengyelironok.wikia.com/wiki/Lengyel_%C3%8Dr%C3%B3n%C5%91k_T%C3%A1ra_Wiki

Mindenki a vendégem egy szörnyülködésre! De lesz ez még jobb is, csak jönnék rá, hogyan... (Vagy legalább olvasnám a Brandyst... Mindenről az az üveg tokaji száraz tehet, amit tavaly kaptunk az esküvőnkre, februárban cipeltük ki, és ma már nem bírtam tovább: felbontottuk. Te jó ég, hogy hiányzik...)

Hát így festek egy fényképész kezei között - nem rakom fel az úgy-néz-ki-mintha-félmeztelen-lennék-pedig-csak-letoltam-az-ingem felvételeket, mert mégiscsak komoly blog ez az efféle játékokhoz (bár ki tudja, mennyire jogos a komolykodás ey szexi geek részéről :) A kommentháború elülni látszik, a könyv ötödik hete a Libri első húszban, ebből négy hete az első tízben. Lubie to. Ahogy azt is, hogy a legkreatívabb kommentözön sem talált a V-betűsnél jobb kifejezést (legalábbis amivel együtt lehetne élni 6 hónapig - vagy évekig, ki tudja), és egy kicsit annak is, hogy másban is felmerült a garabonciás. Szerettem az ötletet, ha hamar fel is kellett adnom.

Poznanban dögmeleg van, ami egyáltalán nem könnyíti meg a kutatást és állandóan arra csábít, hogy piacozzak és főzzek. Eddig minden ösztöndíjamat egyedül kellett kiélveznem, most viszont, hogy itt van István, végre szórakozhatok. Spárgával. Kaporral. Eperrel. Már majdnem rászántam magam a rebarbarára is. De lehet, hogy mindez csak a női élettörténetekben való fenékig merülés következménye, na meg azé, hogy ma egészen rendkívüli módon a május 20-i Élet és Irodalom került a kezembe az Egyetemi Könyvtárban, benne Cserna-Szabó, meg a magyar konyha. Míg az evésről ír, nagyon is szeretem, ha az evés és a főzés kultúrtörténetéről, annál inkább. De térjünk a tárgyra!

Anda Rottenberg, Prosze bardzo. WAB, 2009.

Jó egy hét az életemből a maga ötszáz oldalával. Mi ebből a tanulság? Kezdetben azt gondoltam, nagyon őszinte könyv lesz - be is számoltam arról, hogy azt ígéri, megmondja, mitől lett ő toxikus anya. De nem kapunk választ, csak sok mentegetőzést, hogy azokban a családokban, amiket megpróbált létrehozni, nem lehetett "normálisan" élni, hogy ő más, hogy ő munkamániás, hogy nem kötődik, hogy nem mutatták meg, hogyan kellene. Amivel persze nincsen semmi baj, az ember nem kap csak úgy receptet, és mégis csak megértőbbek vagyunk a jelentős életművet felmutató, noha komoly depresszióval küzdő anyával, mint a huszonéves drogosként elhalálozó, így aztán soha haza nem térő tékozló fiúval szemben. Még csak követ sem vethetnek ránk - csak érezzük, hogy nem lehet az anya mindenért hibás, akármennyire része is ez a Lengyel Anya popra de/rekonstruált lényének (lsd. minden ellentétes elvárás, amivel csak szembesülni lehet). Nem ez az egyetlen vonal, ott van még a várakozás, ami nem várakozás, mert a tehetetlenség luxus lenne, építeni kell, előre haladni. (Persze, mintegy zárójelben, várni.) És temetni, ahogy a nagy háborúkban. Elvégre, ha nem félnénk annyira a női magazinos - patetikus tónustól, mondhatnánk, hogy a fiú egy háború halottja, valami generációs rémálomé, ami a szerencsésebbnek buli maradt, a kevésbé szerencséseknek meg egyszemélyes lövészárok, amiből csak aranylövéssel lehet kijutni. De nem mondunk ilyen patetikusat. Gyökeresen más, mint Olczak-Ronikier könyve - többek között azért is, mert mind témáját, mind az elbeszélés idejét tekintve azzal foglalkozik, ahol az előbbi abbahagyja. A család emlékezete töredékes, a regény (?!) vége felé közeledve csak nőnek a kételyeink többek között az ágas-bogas budapesti szál bevonásával, és egyre reménytelenebbnek tűnik a szerző anyja által amúgy is haszontalannak, ha nem kártékonynak ítélt halottbolygatás. A cselekmény (?!) nem ott csúcsosodik ki, ahol várnánk - a toxikus anyaság lélekrajzában - hanem a nyomozás várt-váratlan lezárultával egyszer csak vége szakad. Merthogy a könyv terápiás célzata vitathatatlan - a tíz éve eltűnt fiú keresésének utolsó szakaszát örökíti meg, a tényleges fiú keresése az anya keresése is az elbeszélőben magában, az anyjában, a családjában, ami nincs, hiszen a szibériai lány és a galíciai zsidó a gulág latrinájában születő szerelmének gyümölcse csak két sírt tudhat magáénak (a szülőkét), és azon túl semmi biztosat. Kétségkívül van izgalom abban, ha valakinek az anyja túlélte Leningrádot, de a legérdekesebbek talán az apát és anyát búcsúztató, az egyszerűségükben és kicsinységükben lényegüket megragadó fejezetek. Illetve van egy apróság, amivel csak itt szembesültem - ennek a könyvnek a szereplői ott sétálnak körülöttünk, regisztráltak a facebookon, visszajelölik a volt szeretőiket. Élnek, ami a másik memoár hőseiről már nem állítható. De az élő szereplős mese nem is lehet olyan szép, mint a szépia. (Érdemes összevetni a borítókat, de a paratextusról majd adott esetben a disszertációmban értekeznék.)

Ignacy Maciejowski /Sewer/, Matka. Universitas, 2003. (Klasyka mniej znana)

Nagyon, nagyon régi adósság - még valamikor októberben szerezhettem be Poznanban, mert a kutatófüzetem* első, október 9-i jegyzete volt az első, bátortalan kísérlet a leigázására. De ősszel még bukásra voltam ítélve, megfeküdte a lelkes gyomromat a stilizált góralság és valahogy nem vette be a gyomrom a szerző által ábrázolt szende, ám mérhetetlen női ostobaságot. Ez a könyv a Lengyel Anya mítoszának értelmiségi dicshimnusza - a falusi nő a hegyi nyomorból tanítói fizetése ellenében tanulni küldi okos kis fiait (a lány persze otthon marad dolgozni, még csak az kéne!) a kolostorba, aztán a nagy Krakkóba, hogy urak legyenek. Mindeközben megharcol a hideggel, az éhséggel, az ördöggel, a pappal, de mindenek előtt a férjével, akinek nem fér a fejébe, miért is kellene halálra dolgoznia magát, hogy aztán még csak ne is legyen kire hagynia a földet, mert a gyerekek hivatalnokok. A könyv meglepő vonásainak egyike a gúnyos realizmus - szegény tényleg halálra dolgozza magát, de az anyát még ez sem akadályozza meg abban, hogy kitaníttassa a drágákat. A másik valami furcsa, bár néhol kegyetlen protofeminizmus: a költővé serdülő fiú nemhogy anyjának ajánlaná első drámazsengéjét, de szerzőségét is úgy tünteti fel: Wladyslaw Porebski, Magdalena Porebska fia. (Feministák emlékezhetnek, hasonlóan jellemzi magát Jolanta Brach-Czaina a Blony umyslu kezdetén.) A könyvben az isteni tervnek vélt/álcázott kombinálással együtt is fájdalmasan egysíkú a női főhős, bár nekem hasznos, hogy minduntalan Máriához hasonlítgatja magát és szentekkel vetik össze, hogy Bibliaként forgatják Skargát és nahát, csak nem Czestochowa védelmét játsszák Krakkóban, mikor valószínűleg életében először eljut színházba. A könyvben nincs humor, nincs önirónia, nem vet semmiféle általános társadalmi, kulturális vagy egyéb problémát, de sok a pátosz, a szájbarágós lelkiség és a hazafiság. Biztosan jó volt valamire a korban (1897-ben jelent meg először) - nekem pedig még annál is biztosabb, hogy jó lesz valamire. (Egyébként az élet szokás szerint kalandosabb a könyvnél - érdemes a lengyelül tudóknak megírni a Wladyslaw Orkanról szóló Wikipedia-szócikket, mely szerint sosem jutott el az érettségiig, bár ettől még a korban a maga módján fontos szerző lett; az anya pedig, akinek a képe is megtekinthető az oldalon, nem évente, hanem havonta egyszer tette meg gyalog a 70 kilométeres utat, hogy enni vigyen a fiainak...)

A tegnapi találkozó Magdalena Srodával a WSNHiD-n: elsősorban a Kongres Kobietre és az alakuló árnyékkormányra, részben az őszi választásokra volt kiélezve. Alapvetően minden azon múlna, hogy az aktív nők a politikában is aktívak legyenek és hogy a pártvezetők beváltsák a mostanában hangoztatott ígéreteket negyven százalékokról és listavezető helyekről. Ahogy egy, a közelmúltban végzett kutatás is mutatja, a médiák biztosan nem fognak segíteni: a közszolgálati tévék közéleti műsoraiban csak a résztvevők 10%-a nő - meglepő módon a kereskedelmi tévék esetében ez 40%, bár szakértők helyett mindenütt egyre gyakrabban celebeket és újságírókat hívnak meg... Ebből is látszik, hogy főleg olyan dolgok hangzottak el, amik el szoktak hangozni: bölcsődére nincs pénz, focira van; az öregedő népesség gondjait nem oldja meg a hagyományos szerepek erőltetése; vannak kompetens nők, de vagy elrettenti őket a politika, vagy nem érzik szükségét a működésükhöz, az érvényesülni vágyó nők viszont a saját érdekükben nem foglalkoznak női ügyekkel, hanem inkább külüggyel - vagy akár sporttal. Jó összegzés csak a "miért nincs radikális feminizmus Lengyelországban?"-kérdésre hangzott el: mert nem is lehetett volna. Egy: itt sosem volt középosztály, nem ismer Sroda egyetlen nőt sem, aki a férje villájába zárva töltené napjait azon merengve, hogy többre vágyik. Kettő: a protestánsokhoz képest a katolikus Lengyelországban van pozitív nőkép Mária alakjában. Három: a lengyel nők mindig is dolgoztak. Négy: a hivatalos kultúra a felosztás alatt a megszállók kezében volt, otthon viszont a nők kezében volt a hatalom. Úgyhogy:

http://www.stowarzyszeniekongreskobiet.pl/

*Ohhó, mert nekem ilyen is van - kemény fedeles, tele könyvek és találkozók jegyzeteivel és recenzióvázlatokkal! A mostanin épp zebraszerűségek legelnek, az imádott Illustris terméke, és a felénél se tartok - értsd 90 A4-es kockás telt be, ami azért egy hozzám hasonló grafomántól nem olyan sok. A krakkói kutatásom gumival záródó, könyvjelzőkkel ellátott, újrahasznosított-kockásban pihen - a régi laptopom alatt, mert ha nem áll emelvényen, átforrósodik és egyszerűen kikapcsol. Vicces fiú ő is - majd ha egyszer megemlékezek az összes volt és való íróeszközömről...

Rövidhírek. Lassan elindulok - este ötkor beszélgetés Magdalena Srodaval a helyi "humán főiskolán". Még vasárnap reggel befejeztem a Prosze bardzo-t Anda Rottenbergtől, és azóta sem tudom, mit gondoljak (estig, de legkésőbb holnapig eldöntöm). Most éppen egy fájdalmas 19. századi regényt olvasok egy ostoba, ám szerető anyáról, akit az Úr elvezet a kolostori iskolában tanuló fiaihoz az elemózsiával (Ignacy Maciejowski /Sewer/: Matka). Természetesen tökéletesen igazodik a Lengyel Anya mítoszához, különben eszem ágában sem lenne akár csak a ceruzám hegyével is megpiszkálni. Szombaton adtam egyet az élvezeteknek - kétórás buborékfújást szerveztek a lelkesek a főtérre, több ezer ember vigyorgott a napba, én meg tocsogtam a szappanos lében, mert az egyik óriásbuborékom az arcomba robbant :) Gyorsan megjártuk Varsót, de nem sok újat tudtam meg. Még semmi sem biztos, tehát még semmi nem veszett el. Legalábbis a magam részéről ezt a variációt szeretném erőltetni. Bár azt komolyan megbántam a Wysokie Obcasy szombati interjúja után, hogy nem mentem el anno a Bargielska-találkozóra a Bookarestbe. Most éppen lázban tart néhány könyv kézbe vétele - aztán lehet, hogy a lelkesedés hamar alábbhagy. Nagyon izgat a Ha!art 1989-2009-es lengyel irodalmi kalauza, Drotkiewicz beszélgetéskötete (Jeszcze dzisiaj nie usiadlam - többek között Maslowska és Chutnik) és a Boskie Matki című fotóalbum, ami két nap múlva jelenik meg, olyan nők képeivel, akik daganatosként voltak terhesek, maguk a képek pedig az ikonokra hasonlítanának. Kíváncsian várom. És azt, hogy ma bepótoljak egy nagyon-nagyon régi hiányosságot, és elkezdjem a Szczeliny istnienia-t Jolanta Brach-Czainától... És még annyi minden kellene...

Tulajdonképp semmi. Tegnap voltunk a Múzeumok Éjszakáján - egy keveset, ennel örömére felvettem a tüneteim közé a köhögést is. Viszont remekül mulattunk, megnéztük a poznani Nemzeti Múzeum nagy plakátkiállítását (Plakat musi spiewac), megmutattam Istvánnak két középkori kedvencemet, a szamárhátról prédikáló Jézust és a Szent Szaniszló vértanúhalálát ábrázoló ikont, ami olyan, mint egy rossz horrorfilm. És persze a koporsóportrékat. És még hazafias dalokat is hallgatunk szarmata történetekkel kerítve. Aztán átrohantunk a nagylengyelországi felkelés múzeumán, ami meglepően modern és interaktív - el is döntöttük, hogy jövő héten végignézzük annak rendje és módja szerint. (Igen, a hadtörténet istenítése még mindig megfekszi a gyomrom, de valahol biztos bujkál bennem egy múzeumpedagógus - de pedagógus egészen biztosan - aki szereti az ilyen módszertani túrákat.) Ma délután megdöbbentett, hogy felcsapva a hétvégi Wyborczát egyből Magyar Bálinttal találom szemben magam. A Prosze bardzo harmadánál járok, és egyelőre nagyon ambivalens a viszonyunk. Teljesen más az írónő stratégiája, mint a legutóbb olvasott visszaemlékezésnél: toldozgat-foldozgat, ugrál, elbizonytalanít, mert ő is bizonytalan, keres, eltéved, meghasonlik. Egy idő után feladtam, hogy megpróbáljam követni a történetet, és csak sodródok, abban bízva, hogy befogadóként azt várják tőlem, hogy összezavarodjak. És persze egyszerre sokkal érdekesebb a könyv, mint az előző, mert nincs polgári cukormáz, csak egyszerű emberek, akik megszenvedték a háborút; azok az egyszerű emberek, akiknek nem volt miből megvásárolniuk a túlélést, és akik még csak nem is kerülnek Olczak-Ronikier látóterébe. Egyre vadabbul szeretnék családtörténeti nyomozásba kezdeni, de nem tudom, hol kellene elkezdenem. Pedig mégis csak szebb lenne először a saját családom nőtörténetével foglalkozni, mint más elveszett krakkói hölgyekével... Végül pedig, egy nagyon profán öröm: az IKEA a héten kilencmillió 20 zlotys kupont szórt szét hálából, amiért anno az olcsó lengyel szocialista munkaerő kihúzta az egyik első kátyúból. Én pedig elmentem, és vettem a pénzen egy fokhagymanyomót. Ami banális dolognak tűnik, de szimbolikus jelentése hatalmas, amolyan radikális elszakadás az otthontól, ami ugye már kilenc hónapja csak a fejemben létezik. Ideje volt.

PS. Az a bizonyos könyvfordítás egészen meglepő fordulatokat is eredményez - például aki a google keresőben eljut a szathmáry-ke begépeléséig, javaslatként ott találja a teljes nevem. Váó.