Üzemszünet, oka: költözés Magyarországra. Nem esek kétségbe, tudom, hogy visszajövök, tudom, hogy jól csináltam, tudom, hogy majd csak lesz valahogy. De összetört a szívem. Komolyan. Mivel pár napja csak gyakorlati ügyeket intézek - vaskos kötetek visszacipelése a könyvtárba, tanulmányi osztály, utolsó óra, dobozolás, ki tudja, mi még - nem jutottam vissza a könyvtárba lezárni a Polka jegyzetelését. Amint minden lecsendesül és neki kell ülnöm Magyarországon az éves beszámolónak, így is - úgy is jelentkezek. És addig is frissítgetem az egyre több helyen felbukkanó wikiámat...

Hát, kevés olyan nehéz érzés van, mint az "egy hét múlva már nem leszek itt". Jórészt azzal telik az idő, hogy minden bozóttüzet eloltsunk, minden meghívásnak eleget tegyünk, minden elcsomagolandó dolgot a megfelelő helyre tetriszezzünk, valahogy kitaláljuk, hogyan tovább. És még jól is érezzük magunkat. Én például alig várom, hogy holnap újra beülhessek a Speciális Gyűjtemény Olvasójába - pont olyan bonyolult, mint amilyennek hallatszik: kávéautomatánál jobbra, végig a folyosón, fel a lepukkant lépcsőházba, megkeresni a második emeletet, ami igazából a harmadik, csöngetni, várni, bemerészkedni, semmit sem találni, diadalittasan leülni, és - migrént kapni a hatalmas ventillátoroktól, amiknek baljós szelét csak a polcok felé fordulva keresgélők nem érzik homlokukon. Na de a lényeg az, hogy a Polka. Medium, Cien, Wyobrazenie. katalógus-esszékötet tökéletes: provokatív, inspiráló, szórakoztató, és olyan gyönyörű... könyvritkaság. A hétvégén végre átlapoztam a saját megnyugtatásomra Henryka Krzywonos fényévekkel ezelőtt kikölcsönzött életrajzát, és végül tényleg hasznosíthatónak bizonyult - a címében is szereplő kis szolidaritás ugyanis végülis - anyaság, a Szabadság Istennőjeként való ábrázolása pedig tényleg felhasználásért kiált! (Nem is beszélve a Czaplinski által is felkínált női szegénység - nő a szegénység - a szegénység: nő vonalról.) Újra és újra nekiveselkedek Brandys Matka Królow című könyvének, de riaszt a politikum - talán ma éjjel sikerrel járok! Közben pedig, jobbára idegnyugtatóként nagyjából minden magyarul hozzáférhető és az Instytut Ksiazki által reklámozott szerzőt bevittem a Lengyel Írónők Tára rendszerébe, amit egyelőre sajnos csak nagyon direkt keresőszavakkal talál a google - kénytelen leszel magam taposni az utat, hogy feledésbe ne merüljön... (Bár, mint oly gyakran, ismét lengyel a legtöbb rajongója - épp az imént kürtölte szét a facebookon Lucyna, hogy micsoda projekttel segítem a lengyel nőirodalmat :))

Bár ez a "mindenki-más-számára-érdektelen" évfordulók egyik mintapéldája, de: (nagyjából) tegnap volt három éve, hogy megtaláltam a kutatási témámat. Amit, mint ma rádöbbentem, nem kimondottan illő módon azzal ünnepeltem meg, hogy nem jelentkeztem újra a Fiatal Szlavisták Konferenciájára. Pedig álmodoztam róla, milyen lenne doktoranduszként visszatérni Prágába, ahol minden elkezdődött a homályba vesző 2008-as esztendőben, amikor ott termettem halálra rémülve a sok oroszul és csehül hablatyoló Mgr, de leginkább PhD között magyar egyetemistaként... De épp ezért, inkább őrzöm a szép emlékeket, és nem gyűjtöm a rendszeressé sűrűsödő elutasításokat. Prágába pedig elmegyek majd magam, ha egyszer telik rá. Arra viszont meg sem próbálok visszagondolni, mennyire nehezen ment a kutatás kezdeti szakasza, amikor ott álltam a lengyel polc előtt az (egyébként hőn szeretett) Idegennyelvi Könyvtárban, és rájöttem, mekkora a baj. Bár azokban a pillanatokban, amikor elrötyögök magamban, milyen is volt a googlebookson talált tanulmányokat forrásból bontogatva előbányászni lementendő oldalanként váltott számítógépeken, mert a szerver előtt nincs titok... szóval akkor még jobban szeretek ösztöndíjas lenni Lengyelországban.

(A képen Kellermann Viktória beszél halálfélelmét palástolandó, 2008. október 23., Prága.)

Hát. igen. Magammal szembenézni egy plakáton, az még egy furcsa dolog, amit szoknom kell. Különösen, mert most nincs kedvem magammal szembenézni - azon destruktív szakaszaimban vagyok, amikor dekonstrukció helyett egyszerűen porig rombolnám a világot, amiben mindig van valami aktuálisabb és fontosabb, mint a kutatásom, ahol mindig van egy megoldandó probléma, és ahol egyik ösztöndíjról a másikra kell ugrálni, de a lényegük közben elveszik az örökös pályázgatásban, bürokráciában, várakozásban, kiútkeresésben, és közben mindig újabb akadályok jönnek, mindig van valaki, aki nekem támad, mert nem úgy művelem a tudományt, ahogy kellene, és mindig vannak, akik meg akarnak győzni arról, hogy minden rendben lesz, amivel legalább annyit ártanak, mint az agresszor teoretikusok. Teljes sokkban élek, amiért nincs még disszertációim, nincs megerősített ösztöndíjam, nincs munkám, és őszintén szólva, nincs is hová mennem. De a helyzet igazából csak azért tűnik ennyire rossznak, mert a tény az, hogy tizenhat nap múlva véget ér az ösztöndíj, nekünk pedig el kell hagynunk Poznant, a lakásunkat, az egész kis kiépített életünket, a haladó, de le nem zárt kutatásainkat, és az optimista vigyorgók és az agresszor teoretikusok elképzeléseivel ellentétben tényleg nem vár ránk semmi jó. És akkor még egy plakáton is szembe kell néznem magammal.

3-án megtartottam a nagy referátumot, és rengeteg hasznos ötletet kaptam, bár a dolgozatom struktúráját tekintve semmivel sem vagyok kisebb zavarban, mint eddig. Részben követhetem az eddigi irányt - bőséges anyagot gyűjtöttem a Mária-kultuszhoz, az anyakép szociológiai vonatkozásaihoz, és rengeteg, rengeteg cikket találtam a mítosszal való leszámolás lengyelországi gyakorlatához... De kell tennem egy hosszabb irodalomtörténeti kitérőt, amihez izgalmas, de vaskos köteteken keresztül vezet az út, és a vigyorgók és a teoretikusok akadémiai beidegződéseivel ellentétben nekem nincs vakációm. Szeretnék minél előbb továbbhaladni az önéletrajzi jellegű könyvek olvasásával, de a beidegződésekkel ellentétben az anyagi fedezetét sem igazán látom újabb befektetéseknek (nem is beszélve arról, hogy aki nem tudja, hol fog lakni 16 nap múlva, az csak szorítkozzon fogyócikkre!). Kortárs irodalomból is rengeteg ötletet kaptam - kénytelen vagyok abban bízni, hogy előbb-utóbb kapok valami hivatalos tájékoztatást és lesz fél évem mindennek a végigzongorázására. Akkor most boldogan tenném le a lantot. De hát...

Azért a kesergésnek már csak azért sincs helye, mert az elmúlt tíz hónap leginkább ingergazdag hetét éltem át: 4-én megjelent az öcsém, így aztán hármasban bejártuk Torunt-Malborkot-Gdanskot-Sopotot, mielőtt visszaérkeztünk Poznanba. Öt éve vártam erre a kirándulásra... Nőtörténeti szempontból azért megdöbbentően jelentéktelen volt  - akármelyik várost idézem fel magamban, egyetlen alak sem sejlik fel, akit akár csak az útikönyvek megemlítettek volna. (Ha egyszer, mégis, lenne időm még több balgaságra, szívesen foglalkoznék a közép-európai nőtörténeti mozgalmakkal, amik nyilván nehezen tapadhatnak meg Lengyelország nyugati felén...) Ezután két napig vezettem az öcsémet Poznanban, két napot töltöttem Varsóban a Studia Wschodnie felvételijén, két napig pedig ismét családtagokat kergettem körbe a városban - azóta is próbálok magamhoz térni.

Hazafelé a varsói IC-n írtam egy hosszú, harcos, felháborodott, csalódott, kiábrándult... bejegyzést a felvételiről, amit inkább mégsem közölnék. Maradjunk annyiban, hogy sem politikai elképzeléseim, sem történelemszemléletem tekintetében nem illeszkedek a SW hallgatóiról alkotott elképzelésébe. Amivel nem lenne semmi baj - mit mondhatnék: virágozzék minden virág! -, de ha tudom, nem fektetek bele energiát. Inkább vaskos kötetekkel ücsörgök fák alatt... Ennél tényleg nemesebb időtöltés a lengyelirodalom.lap.hu-t szerkeszteni, vagy a Lengyel Írónők Tárát, ami az ötvenedik szócikk felé száguld, és egyre inkább kezdem elhinni, hogy wikia-szerkesztőnek lenni nem is (annyira elképzelhetetlenül nagy) ördöngősség...

Tudom, nem kesergek. Lassan átcsavarozom az agyam a feladatnak megfelelően, megírtam a félévzáró lengyeltesztet, lefűzettem sok száz oldal fénymásolatot, főztem egy Omniát, lerajzoltam a disszertációm, és elolvastam a Cribsheet felhalmozódott számait, ami szerencsére épp elég ahhoz, hogy a pedagógiai érdeklődésemet csillapítsa. Mert a lelkem mélyén mindig kicsit filozófiatanár vagyok, de mit lehet tenni - két és fél éve nézem jó kéthetente a közigállást, és csak egyetlen egyszer kerestek filozófiára embert, azt is valahol túl messze, talán Pécsen. Márpedig ott is van filozófus bőven. De esküszöm, boldog voltam, amikor láttam, hogy a világ szebbik felén nem röhögik ki az embert, ha ilyen furcsa vágyai vannak, vagy akár egyetemi oktatóként visszamegy egy általánosba a szépségről vitakörözni kiskölkökkel. Egyszerűen nem tudok mást csinálni, mint vigyorogni, amikor azt mondják, "I like Philosophy Club, because..."

https://www.youtube.com/watch?v=DAqeQYfrLNs