2010. június 22, kedd

 2010.06.22. 18:30

Könyv: Lidia Ujazdowska, Zaglada Ochoty. Zbiór relacji na temat zbrodni hitlerowskiej dokonanej na ludnosci Ochoty w czasie Powstania Warszawskiego. Warszawa: Fronda PL, 2005.

 

 

 

 

 

 

A felkelés múzeumában találtam a leárazott szekcióban, és kellett nekem, naná, hiszen épp ez az a pár nap, amihez a Kieszonkowy legérdekesebb oldalai is köthetőek. De ezen is túl, amolyan nőtörténeti forrásgyűjtemény, hiszen a megszólalók mind civilek, többségében nők, akik viszonylagos nyugalomban éltek a RONA megérkezéséig. Valamennyi látszik ebből a későháborús csendéletből: a szegénység, persze, de a lekvár is a sarki kisbolt polcán, a hazafelé sétáló fodrászlány vagy a reggelente a trafikba villamosozó bérlő. Többségében persze érzelemmentes, erősen dokumentarista beszámolók ezek, de akadnak érdekes pillanatok. Például amikor egy akkori kislány arra emlékszik, hogy anyja a sokktól görcsösen nevetni kezdett, és az édesapja kénytelen volt pofon vágni. Ahogy ebben félmondatban felcsillan annak a szokatlan szörnyűsége, hogy az apja pofonvágta az anyját - mintha ehhez képest távoli esemény lett volna a számára a lányok megerőszakolása a téren vagy a hullahegyek a piactéren, ahová a lakosságot összezsúfolták. Érdekesek a kiszólások, mint amikor egy nő leírja a pincékből kivert emberek menetét a térig a véres utcán, a kivégzettek holttestei mellett, és csak úgy megjegyzi: az egyik sarkon a szemét között állt egy német tiszt és hegedült, kimondottan jól egyébként. Pont az ilyen kevéssé patetikus emlékfoszlányokat szeretik kifelejteni a történelemkönyvekből, ezek hiányától válik a háború olyan biztonságosan idegenné. Vannak aztán olyan beszámolók is, amik már-már irodalmiak, némelyik vallásos színezetet kap, némelyik egy-egy motívumot emel ki. Van a képeknek egy megdöbbentő visszatérő eleme: a szó szerint debil, degenerált ronások, akik az egyik szerző szerint annyira szánalmasan nevetségesek voltak az összevissza rabolt tarka ruhájukban, a könyökükig sorakozó nem működő karórákkal, amiket amúgy sem tudtak leolvasni és a gumi nélküli biciklijeikkel, mint valami rossz bohócok. Folyamatosan annyira részegek voltak, hogy előfordult, hogy nőktől rabolt sminket ettek, mert ennivalóra emlékeztette őket a szaga, és valószínűleg ezért is sikerült sok nőt takarók, kabátok alá, szekrények maradványaiba elrejteni előlük. Nem részletezném, mit műveltek azokkal, akiknek nem sikerült elrejtőzniük...

Sajnos dokumentumként nehéz lenne kezelni a gyűjteményt, mert javították nem csak a helyesírást és a nyelvhelyességet, de például minden alkalommal "ronásra" javították az akkoriban használatban levő, az egységre vonatkozó kifejezéseket - ilyenkor nehéz megmondani, milyen mértékben cenzúrázhattak esetleg más tartalmakat és hogy mi lehetett a 45 szöveg kiválasztásának szempontja. (Például '79 és 2004 között kikérdezett beszámolók között szinte nincs a felkelés idején felnőtt korú férfi, nincs olyan, akinek családtagját megerőszakolták volna, nincs olyan, aki közvetlenül számolna be rokona haláláról - az ilyesmi mindig mással, de legalábbis máshol történt...)

Linkek:

http://naszastolica.blox.pl/2009/08/Zaglada-Ochoty-sladami-sierpniowych-tragedii.html (sétaútvonal, képekkel)

http://www.urzadochota.waw.pl/page/index.php?str=43 (a helyi önkormányzat honlapja a városrész történetével, híres emberekkel, látnivalókkal, sétaútvonalakkal...)

http://en.wikipedia.org/wiki/Ochota_massacre (rövid angol összefoglaló a felkelés alatti eseményekről)

2010. június 21, hétfő

 2010.06.21. 19:02

Könyv: W strone nowej wielokulturowosci / Towards a new multiculturalism, Robert Kusek - Joanna Sanetra-Szeliga szerk. Kraków: MCK, 2010.

 

 

 

Határozott dekonstrukciós szándékkal létrejött lengyel másság-szöveggyűjtemény, ami nem mindig szívesen vitatkozik a valahai tolerancia és multikulturalitás mítoszával és ügyesen támasztja alá tényekkel (vagy azok hiányával, mint a furcsa népszámlálási adatok esetében) a jelenről való mondanivalóját. Folyamatokról lévén szó inkább vitaindító, mint összegző kötet, a tanulmányok ennek szellemében egy lélegzettel olvashatóak, sokaknak biztosan nem mellékes szempont, hogy angol és lengyel nyelven is. Kapunk többek között: átfogó képet a lengyel kisebbségekről, jelentést a lengyel iszlámról, eszmefuttatást a holocaust meg-nem-élésének problémáiról, párhuzamot a Varsói Konföderáció történelemoktatói mellőzése és a homofóbia között. Kiemelten foglalkoztak a szerkesztők bizonyos, a multikulturalitás felélesztését célzó projektekkel (linkek lejjebb). Haladó polonisták nagy aha-élményekre talán ne számítsanak, de mindenképpen jó áttekintés, a hangvétel pedig sem nem tragikus, sem nem patetikus, mondjuk mint egy seregszemle egy hosszabb - de még milyen hosszú! - hadjárat előtt. Persze felmerül a kérdés, hogy ha azt mondjuk, a homogén rossz, a multi meg jó, nem követjük-e el magunk is a dichotomizálás kirekesztéshez vezető főbűnét - de mit lehet tenni, ha egyszer mi aztán  biztosan az igaz ügyért harcolunk?! Legalábbis én még szeretek az ilyesmikben hinni... Mindenesetre a kötet tanulsága részben az is, hogy a homogenitás sosem volt valódi, úgyhogy: előre mind ti tatárok, szilézek, romák, zsidók, muzulmánok, leszbikusok és nomádok a szekrényből, tegyünk végre rendet!

Linkek:

http://www.pogranicze.sejny.pl/?s=flash&sessionid=16544dfe9ef113eb10975535014c3b42 (The Borderland Centre of Arts, Cultures and Nations in Sejny - kulturális centrum a lengyel-litván határon, valaha zsidó épületekben, olyan környéken, ahol (valaha) elélt egymás mellett orosz óhitű, protestáns, tatár, karaita, örmény, fehérorosz, ukrán...)

http://ec.europa.eu/polska/news/080418_wystawa_pl.htm (Jestem Polka / Jestem Polakiem - sajnos a kampány hivatalos oldala időközben megszűnt, de például itt is elérhetőek a plakátok

http://www.fundacja4wyznan.pl/ és http://www.miasto-dialogu.wroc.pl/ (The Quarter of Mutual Respect / Dzielnica Wzajemnego Szacunku Czterech Wyznan, Wroclaw)

http://bravefestival.pl/index.php/en/ (színes-szagos multikultfeszt Wroclawban - idén többek között százéves újzélandi énekesnővel, cigány balladákkal a Nílus deltavidékéről és zoroasztriánus rítusokkal)

2010. június 19, szombat

 2010.06.21. 18:57

Esemény: Wycieczka Krakowskim Szlakiem Kobiet - Trasa sladami krakowskich emancypantek (avagy: krakkói emacipáltak nyomában)

Sajnos elhagyott minket a szerencsénk és helyette inkább a csöpörgő eső kísért, de azért kiderült egy és más. Például arról is, hogy a katonai-ipari műemlékeknek, vagy úgy általában a régebbi épületeknek a Plantyn túl ritkán kedvez a szerencse.

Történeti bevezetőnek a Collegium Maius kapujánál: kezdetben a vélekedésekkel ellentétben a közösségi életben mozgolódó nők élete nem is volt olyan rossz, a középkor kezdetén dolgozhattak például önállóan céhekben. A munkaerőpiaci problémákat azonban, nem először és nem utoljára, többek között az ő hozzáférésük megvonásával igyekeztek helyrehozni. A helyzet aztán egyre romlott, míg Napóleon idejére a nő - hát még ha férjezett - gyakorlatilag gyerek, gyámság alatt szinte minden tekintetben. De meg kellett jöjjön a válasz, elindultak a nőjogi mozgalmak: némelyek az apai hatalom, vagyis a gyámság alól való felszabadítást (emancipáció), mások a választási jogokat (szüfrazsettek) tűzték zászlajukra. Előbbi nyilván a kevésbé radikális de egyszerre belátóbb: ahhoz, hogy a nők részt vehessenek a társadalmi életben (és teszem azt szavazzanak), előbb művelődniük kell - de ahhoz, hogy az egyetemekre bejussanak, érettségit kell szerezniük, olyan iskolákban, melyeket még meg sem alapítottak... Hát, valahogy így gondolkodtak a lengyel emancipáltak, akik lassan kiharcolták (bár sok szempontból valószínűleg csak kivárták) az óralátogatás helyett az egyetemi hallgatói státuszt, előbb a bölcsészkaron, aztán az orvosin, végül a jogon. Természetesen voltak, akik megengedhették maguknak a külföldi tanulmányokat és már felsőfokú végzettség birtokában lobbizhattak társnőikért az egyébként nyilvánvalóan szuperintelligens, de e kérdésben fröcsögő patriarchaként megmutatkozó professzorokkal szemben. (Értsd: akadt, aki hirdetési helyet bérelt lapokban, hogy tiltakozhasson a nők felvétele ellen, de a fiatal Maria Sklodowskát asszisztensi pályázatát is elutasította az UJ...)

És maga a séta:

Karmelicka 15 - az első drogéria, amit nő vezetett. Akkoriban az ilyen üzletek közelebb álltak a gyógyszertárakhoz és csak gyógyszerész vezethette őket. Ebben az esetben: gyógyszerésznő, Jadwiga z Sikorskich Klemensiewiczowa, az UJ első hallgatónőinek egyike, aki másik két évfolyamtársnőjét is alkalmazta.

Karmelicka 32 - 1895-től a huszas évekig nők számára nyitott többségében egyéves felsőfokú kurzusok működtek itt a bölcsészettudományok, természettudományok és művészetek terén (Wyzsze Kursy dla Kobiet im. Adriana Baranieckiego). A többségében jól felkészült egyetemi professzorok olyan új tárgyakat is tanítottak, mint a néprajz. Fontos megjegyezni, hogy nem volt korhatár.

Rajska 12 - Ujezdzialnia. Gyakran került itt sor gyűlésekre, legyen szó akár nőjogi, akár szocialista csoportokról. Néhány hete lebontották, a helyén épül a Malopolski Ogrod Sztuki.

Dolnych Mlynów 10 - Cygarfabryka. A dolgozók közel kilencven százaléka nő volt, bár erről valamiért sokan megfeledkeznek. 1896-ban spontán sztrájk alakult ki - vagy inkább félresikerült luddita akció az új gépek ellen; mindenesetre ennek hatására létrejött a dolgozó(nő)k szakszervezete, ami elsőként harcolt ki munkahelyi bölcsödét 1911-ben. Nem tudni, mi lesz a sorsa a loftlakásoktól a lebontásáig minden szóba kerülhet.

Pilsudskiego 13 - 1904-től a I Prywatny Gimnazjum Zenski épülete. Ez volt az első érettségire, tehát felsőfokú tanulmányokra előkészítő gimnázium. Meglehetősen liberális intézmény, itt tanított például a vallástalan Marcelina Kulikowska is (de róla később). Ma többek között a magyar szak működik az épületben.

Franciszkanska 4 - Wyzsze Kursy dla Kobiet im. Adriana Baranieckiego, 1868-95 között

Franciszkanska 1 - a másodikként alapított, kifejezetten nemzeti-katolikus profillal rendelkező Helena Strazynska női magángimnázium épülete. Zsidó lányokat nem vettek fel. Ma a Pápai Teológiai Akadémia épülete. 

Rynek 13 - a Stowarzyszenia Zwiazek Kobiet székhelye, a Nowe Slowo szerkesztősége, egy időben a női olvasó (Czytelnia dla Kobiet) helye-helyszíne (mert a legnagyobb baj persze nem az volt, hogy volt egy hely, ahol a nők folyóiratokat olvashattak, hanem hogy ezek emancipációs lapok voltak és mellé mindenféle rendezvényeket, előadásokat is tartottak!)

Rynek 34 - Palac Spiski. Itt működött a harmadik, az első lszétszakadása következtében létrejött Jadwigáról elnevezett leánygimnázium, ahol az iskola konzervatívabb fele folytatta karrierjét. Ennek ellenére ide felvettek zsidó lányokat is.

Szpitalna 7 - Kamienica pod Rakiem. Itt lakott az aktivista Maria Siedlicka, néhány évig az ő lakásában működött a Czytelnia is.

Sw. Marka 34 - az első állami szakiskola, ahol 1871-től varrónőket képeztek.

Sw. Jana 11 - 1896 és 1902 között itt működött a I Prywatny Gimnazjum Zenski.

Pijarska 3 - a fenti képen látható épület, Marcelina Kulikowska utolsó lakóhelye. Végső soron az egész kirándulást az ő emlékének szenteltük, az utolsó állomás a sírja volt a Rakowicki temetőben. Épp száz éve, kora délután itt lett öngyilkos: szíven lőtte magát. Drámaíró, író, riporter, tanár és nőjogi harcos volt, aki a genfi egyetemen tanult természettudományokat. Melankolikus alkat volt, valószínűleg régóta depresszióban szenvedett.

Akit érdekel Marcelina Kulikowska, olvashat róla a Krakowski Szlak Kobiet. Przewodniczka po Krakowie Emancypantek c. könyvben, amelyet ingyen lehet beszerezni a kiadó Krakowski Szlak Kobiet egyesülettől (sajnos csak személyesen). Vagy kölcsön lehet kérni tőlem. Ha adom.

http://www.krakowskiszlakkobiet.pl/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2010. június 17, csütörtök

 2010.06.17. 20:59

Elnézést a hosszú bejegyzésért és a hallgatásért - kivételesen nem a hőség, hanem egy fájdalmasan gyulladt bölcsességfog kerget napok óta az őrületbe. Mindenesetre, rendkívüli praktikus információ: ha valaha valakinek hasonlóképp gyötrelmes és így sürgős konfliktusa támad a fogazatával Krakkóban, ajánlom figyelmébe a dentamericat (plac Szczepanski 3). Gyorsak, gondosak és még kedvesek is.

http://www.dentamerica.pl/

PS. Mindenesetre ha nincs ez a nyamvadt gyulladás, talán képtelen vagyok teljességében kiélvezni az aktuális, választási Polityka címlapját: Komorowski - megdöntöm: Kaczynski - visszadöntöm: Komorowski. Hologram! Micsoda fogás!

http://www.polityka.pl/wybory/1506626,1,polityka-z-raportem-i-okladka-trojwymiarowa-na-wybory.read

2010. június 15, kedd

 2010.06.17. 12:11
Kiállítás: Polska - Wolnosc. A Pierwsza Pracownia Interdyscyplinarna és az ASP doktoranduszainak kiállítása. Wojewódzka Biblioteka Publiczna, július 22-ig.
Kellemesen provokatív és szórakoztató tárlat, az egyik kedvencem a czestochowai illetőségű Adam Rokowski Matka Boska-sorozata, a másik talán a fenti falvédő... A fiatal művészek teljes névsora alant, linkben.
 
Esemény 1: Oswoic Polske / Domesticating Poland - beszélgetés Lengyelországban élő művészetközeli külföldiekkel. A beszélgetés résztvevői: James Hopkin, David Miller, Soren Gauger, Monika Lavoll, Darrin Wilde, a beszélgetést vezeti: Marta Firlet-Bradshaw. MCK, 17:00.
James Hopkin a Winter Under Water című, Krakkóban játszódó regény szerzője; David Miller a méltán híres Massolit tulaja (és rendszeresen ír lengyel könyvek angol megjelenéseiről); Soren Gauger feltételezéseinket megcáfolandó kanadai, író-fordító-publicista; Monika Lavoll norvég festőnő; Darrin Wilde szintén képzőművész.
Egy dolog van, amiben mind egyetértenek, akik már a kilencvenes években is jártak Krakkóban: hiányzik a régi hangulata. Koszos volt és lepukkant, de olyan csendes, intim, romantikus - persze ahogy David mondja, még mindig nagyon kellemes itt élni például egy amerikai városhoz képest, mert olyan "kompakt", a mindennapokban egyáltalán nincs például szüksége autóra, ami ott elképzelhetetlen. Sajnos a turisták - és mint ők is bevallják, főleg az angolok - nem tettek jót a városnak.
Nem így volt, amikor James irodalmi karrierjét megkezdendő ideköltözött: a barátai egyáltalán nem értették, miért költözik a harmadik világba. Többé-kevésbé 12 éve él itt, úgy másfél havonta visszamenekül Angliába, mert úgy érzi, angol író lévén a lengyel nyelv (vagy épp a lengyelek angolja) káros hatással van a nyelvi készségeire. A változás pedig mindig megdöbbenti. Egyáltalán nem könnyű egyébként Angliában egy Krakkóban játszódó könyvet kiadatni - neki határozottan az volt az érzése, hogy birminghami háttérrel könnyebb lett volna eladni a regényét, ami egyébként tavaly lengyelül is megjelent.
Monikától azt kérdezi a beszélgetés vezetője, ha ő lenne Krakkó királynője, mit változtatna - a válasz: semmit. Több mint hat év után persze sok minden idegesíti.
Sajnos a beszélgetés vezetője egyre furcsább kérdéseket tesz fel, pedig egészen biztosan sokat gondolkozott rajtuk (talán épp ez lehetett a gond). Elhangzik például ez is: Ha Guggenheim nyitna hirtelen egy lengyel alegységet Krakkóban, milyen lengyel képet tennél ki? Mi lehet erre a válasz? Passz. Nem is csoda, ha morgolódni kezd a közönség, amikor Sorentől azt kérdezi: Te jobban szeretsz hidegben dolgozni? Mert nekem, ha valami meleg országban nyaralok, egyáltalán nincs kedvem gondolkodni... Nem lendíti fel a beszélgetést az sem, mikor körkérdés következik: hazájukban vajon melyik lengyel nevek ismertek? Szerencsére rendeződik a félreértés, hogy nem személynevekről van szó úgy általában, de így is kuncogás a vége: hát, senkiét. Lech Walesát. Vagy Paderewskit, akárki legyen is.
Egyébként Soren fellázad a cím ellen, mert sztereotípiát tükröz: megszelidíteni (domesztikálni) Lengyelországot az mégiscsak olyan, mintha ez valami vadállat lenne, amit a művelt, kapitalista nyugatiak megpróbálnak megülni. Pedig, mint kifejti, a lengyelek sokkal kevésbé xenofóbok, mint például a dánok, ahol a mindennapi élet olyan mértékben szabályozva van, hogy nem tűr ilyesfajta másságot. A lengyelek persze sokkal kaotikusabbak - de lazábbak is.
Az első hozzászólással kisebb csetepaté tör ki, mert a mögöttem ülő és szüntelen kommentáló fiatalember kikéri magának a hülye kérdéseket és a kérdező angolját. Ezután többen is felállnak és megdicsérik a hölgy kiejtését és egyáltalán a lengyelek nyelvtudását, őt meg megszólják, hogy angol létére mégsem illik ilyeneket mondani. Erre ismét feláll és lengyelül elmagyarázza, hogy bocsánat, mint látszik, lengyel létére ő is meg tudott rendesen tanulni angolul, akkor mással szemben miért állítana más követelményeket. Úgyhogy mint kiderült, lengyel létére neki az a legnagyobb problémája, hogy vissza kellett jönnie, és nem érti, hogyan lehetséges a "magukévá tenni" ezt az országot, ha még neki se megy...
Esemény 2: Muzeum Historii Kobiet - Wirtualne czy realne? Muzeum Farmacjii, 19:00.
Amikor a múzeum alapítói megkezdték nőtörténeti kutatásaikat hamar arra a meglepő felfedezésre jutottak, hogy a 19. század végén nagyon is erős feminista mozgalom volt Lengyelországban. Csak éppen senki nem tud róla, mert még az olyan komolyabb megmozdulások is elkerülték a történészek figyelmét, mint az emancipációs mozgalom "hetmankája", Paulina Kuczalska-Reinschmidt halálakor rendezett demonstráció. A gyűjtést, bár kezdetben nem múzeumra, hanem a Ster Nowy Swiat 4 alatti szerkesztőségének emléket állító táblára szánták, január 21-én, tehát a nagymamák napján kezdték: képeslapokat, matricákat, kitűzöket készítettek a legfontosabb hajdani aktivisták képével. Azért is választották épp a nagymamákat és nem az anyákat, mert ez a viszony teljesen eltér az anya-lánya viszonytól. Nem terheli annyi konfliktus és harag, nagyobb a távolság, ami egyrészt történelmi jelleget kölcsönöz az elbeszéléseknek, másrészt érdekesebbé is teszi őket, a generációk így teremtik meg a női genealógiát, a női történelmet. Hamarosan azonban kiderült, hogy egyáltalán nem olcsó - és nem is egyszerű - egy nagyvárosban emléktáblát állítani, így kézenfekvő megoldásnak tűnt egy online, tehát rendkívül alacsony költségvetésű múzeum létrehozása. Az, hogy erre mekkora szükség van, nem is kétséges. 2007-ben felmérést készített Joanna Podgórska arról, hogyan jelennek meg a nők a történelemkönyvekben (Polityka 22/2007) - kiderült többek között, hogy van olyan történelem tankönyv is, amelyben egyáltalán nem jelennek meg, nem is beszélve az életmódtörténet, nemhogy a nőtörténet teljes negligálásáról. Végső soron olyanok ezek a könyvek, mint a mai Lengyelország (harcos fiúk játszótere).
A következő nagymama-napra mindenesetre már online pályázatot írtak ki visszaemlékezésekre, történetekre, melyek a feminoteka oldalán jelentek meg, a szerzők között szerepel például Sylwia Chutnik és Kazimiera Szczuka is. Támogatásért pályáztak továbbá a Patriotyzm Jutra elnevezésű programhoz, női hősökről beszélve, akik a férfiakkal vállvetve harcoltak a függetlenségért (végülis csak nem baj, ha az emancipációért is, bár ezt nem hangsúlyozták...) - és nyertek! Így jött létre az első, ma is megtekinthető online kiállítás (Pokolenia kobiet). Végső soron mégse vad feministákról van szó: az emancipáció lengyel harcosai nem ittak, nem dohányoztak, nem voltak híresek a szexuális kilengéseikről és még csak nem is öltözködtek másképpen, mint kevésbé lelkes barátnőik. Ebben eltér persze a mozgalom a maitól - ahogy abban is, hogy szerencsére nem tombol már a szifilisz és a férjektől is lényegesen könnyebb megszabadulni (értsd. nem kell bizonyítani, hogy a szeretője több mint egy éve veletek él)... 
A következő fontos projektjük a varsói felkeléshez kapcsolódott, mert bár nem tartják rossznak a múzeumot, el kell ismerni, hogy a nők mindennapi életéről nem mond szinte semmit. Így aztán pályáztak a városnál egy kifejezetten erre koncentráló húsz részes beszélgetéssorozatra - és nyertek, ami szerintük egy kisebb csoda, mert soha senki nem kapott még pénzt hasonlóra. A meghívottak között volt, aki gyerekként élte meg a felkelést, volt, aki végigharcolta és aki éppen szült, de teljességgel "civil" is, és valóban a végtelenül profán mindennapokról beszélnek - akár arról is, hogy a mai napig emlékeznek, milyen ruha volt rajtuk (és mennyire nem illett egymáshoz a blúzuk és a szoknyájuk), vagy hogy szerencsére az idegességtől három hónapig nem menstruáltak, mert szinte képtelenség lett volna megoldani. Eredetileg videokamerás amatőr feltételeket álmodtak a youtube-ra, de később akadt önkéntes filmes, operatőr, profi kamera - így jött létre az oldalukon is megtekinthető dokumentumfilm. A beszélgetések könyv formájában augusztusban jelennek meg. Egyébként több nyilatkozó kijelentette, hogy ha közvetlenül a felkelés múzeumából keresik meg őket, sosem nyilatkoznak, mert ők oda be nem teszik a lábukat, amíg élnek, mert teljesen máshogy emlékeznek, máshogy gondolnak a felkelésre, mint amit a múzeum képvisel. Igazán meglepő fintora a sorsnak, hogy egy agyontetovált és -piercingelt, mohikánfigurás anarchofeministának szívesen nyilatkoztak...
Valamint: beszélgetés Ewa Malgorzata Tatarral, aki felhívja rá a figyelmet, hogy kicsit azért mégiscsak gettószerű egy nőtörténeti múzeum, mert végső soron kiemel és elkülönít - de nyilván, bármilyen szép lenne, nem lehet most rögtön mindent újraírni. Már az is jó lenne, ha nem működne olyan hektikusan a kultúrpolitika, hogy a nők szavazati joga megszerzésének kilencvenedik évfordulóján szó esik a híradóban egy kilencvenéves hajóról, az emcipációról azonban elfeledkeznek...
Kiderül, hogy egyáltalán nem könnyű a nőtörténelemmel foglalkozók dolga: a korai anyagok megsemmisültek a második világháborúban, a rendszerváltás után bontakozó mozgalom résztvevői pedig talán maguk sem gondolták, hogy épp történelmet írnak; így aztán majdnem olyan nehéz az első Manifa tárgyi emlékeit összegyűjteni, mint a száz évvel korábbiakat. A közelmúltban több szervezet is feloszlott, magánszemélyek voltak kénytelenek megválni gyűjteményüktől és azok szétszóródtak, egyre nagyobb szükség lenne egy reális múzeumra. Végső soron már majdnem ott tartanak, hogy megpályázzák teszem azt a Vadászati Múzeum alapítására a pénzt, és egészen egyszerűen másra fordítják; talán ez elég férfias és emelkedett lenne ahhoz, hogy kellő mértékben támogassák. Ennek ellenére nem tervezik, hogy valami nagy múzeummal együttműködve tartsanak évi egy-két kiállítást, még akkor sem, ha így tömegekhez juthatnának el, hiszen többek között azt is fontosnak tartják, hogy az alulreprezentált női szempont valahol megjelenhessen, legyen saját tere - majd ha végre megtörténik a rekonstrukció, el lehet játszani a dekonstrukció gondolatával is. Márpedig Lengyelországban, bár az akadémiai feminizmus eléggé előrehaladott, az aktivisták még csak a külföldön a hetvenes években lezajlott második hullám táján járnak, amikor a nővérek vagy pénztárosnők szervezeteiben őszinte megdöbbenéssel számolnak be a tagok arról, hogy sosem gondolták volna, hogy csupa nő, a férjeik nélkül, csak úgy összeülhet, kitalálhat és véghez is vihet valamit.
 
Linkek:
http://www.mck.krakow.pl/view.php?idt=439&idm=648 (néhány kép a beszélgetésről - az elsőn az arrogáns lengyel látható; a sajtóanyagban bővebb életrajzok)
http://www.krakowpost.com/ (ide is ír Miller és Gauger)
http://martafirlet.com/ (a beszélgetés vezetője: művész, a krakowpost kiadója és a http://www.cracow-life.com/ vezetője)
http://www.feminoteka.pl/articles.php?cat_id=9 (Nagymama-napi visszaemlékezések)

http://www.feminoteka.pl/muzeum/ (Muzeum Historii Kobiet - az oldalon megtalálható a 20 perces dokumentumfilm is a varsói felkelés mindennapjairól - női szemmel)

 

süti beállítások módosítása